Vízöntő

Az evolúció gyenge már és fáradt,
két remegő, száradt
kezével pergeti a Vörös Könyv lapjait,
számolja utolsó napjait.
A közelben kuncog a Semmi,
nem akar már innen messzire menni,
ide-oda siklik kopott bőrű árnya,
mint egy dögkeselyű álom szörnyű szárnya.

A vákuumban hidegen hallgatnak a szférák,
miközben a méhrák
a jövőnket csámcsogva falja.
Vajon tudja Isten jobbja, mit csinál a balja?

Az erdő a remeték körül ledőlt,
bútort csináltunk belőle, koporsófedőt.
A hegyeket külszíni bányászhorda,
az utolsó göröngyig mind elhordta.
Az ipari gólem tengeri fúrótornyokat gyártott,
és amerre járt, ott
könnyű kézzel szurokba mártott
minden madarat, és seregnyi fókát, cetet,
a kihalás szélére vetett.
A sivatag már nem csak a piramisok kertje,
még az élő múlt, és már a kövér erőszak kevertje,
a homokban több százezer kiló
bombával tele a rakétasiló.

Jó volna tudni még ki állt ott,
amikor a próféta a pusztába kiáltott.
Nem élhetünk végig úgy egy világkorszakot,
hogy közben nem tudjuk elviselni a virágpor szagot.

Én hiszem,
– és ezt a hitem a hátamon viszem –
hogy egy új fogás az Úr asztalán,
lesz az talán,
amitől egy fordulat
helyre tesz mindent, ami ferde lett,
és szétzavarja mind az összes törpét,
akik a kristálypoharat szilánkokra törték.

Előttünk egy új korszak szédítő hajszája,
mögöttünk tátog már némán a hal szája.
Levesünkbe zuhant egy angyal hajszála,
csendesen mosolyog az Öreg a bajszába.