Kutyák

Volt egyszer egy kutya,
okos eb volt, nem pedig buta,
csak nagyon orrolt a világra,
ezért pisilt rá minden virágra.
Életének kosara,
sok keserű
élménnyel volt tele,
úgy érezte, mindig kibabrálnak vele.
– Az életben – mondta – kevés az eleség,
viszont rengeteg ellenség
vesz körül,
aminek egy eb veszettül nem örül.
Ha már tudod, milyen egy kutya,
a többi egykutya.
Mind a te kajádat akarja,
csak a saját bolháját vakarja,
mindegyik mérgesen vicsorog,
miközben a szájából a nyál kicsorog.

Képzeljünk el most egy helyiséget,
ahol elkövette valaki azt a hülyeséget,
hogy tükrökkel takarta a falat,
ahol még az ember felett
is jó néhány a tükör,
mert az az ökör,
az egész plafont a
tükrökkel befonta.

Most valaki hirtelen ott teremve,
kutyánkat belöki ebbe a terembe,
mint egy verembe.
– Ennek a sok dögnek a pofáját verem be –
gondolja az eb magában –
és agyában
sok hasonló harcias gondolat forog,
miközben megállás nélkül morog,
mintha torkán akadt volna egy horog.
A nyakán ahányat teker,
a sok tükör
mindenütt mutat több tucat ebet,
veszélyesebbnél veszélyesebbet,
s mind rajta akar ejteni sebet.
Ebünk gyilkos dühvel villogtatja szemét.
– Jöjjön csak közelebb az a sok piszok, szemét,
ha mer,
elzavarom hamar!
Nem csinál hátra arcot,
felveszi a harcot.
Elhatározza, magát könnyen nem adja,
a túlerőt addig támadja,
míg az ellenség a porondot el nem hagyja,
vagy amíg bele nem döglik a nagyja.

Később ebünk már nincs túl jó bőrbe’,
egyre lankadtabban csahol körbe-körbe,
végül kicsúszik a lába alól a padló,
s mint akin egy vadló
gázolt át meg át,
úgy érzi magát.
Még egyet rebben a farka,
és lelke, meg tarka
bundája egy másik világba költözik,
ahol minden nyugalomba öltözik,
mert nem akar mindenki beléje harapni,
és ott nem kell mindig győzelmet aratni.

Ismertem egyszer egy másik ebet,
az előzőnél semmivel se szebbet,
mert külsőre ő is olyan volt szakasztott,
de az ő kedélyén az élet semmit se szikkasztott, apasztott.
A játékot felette
szerette,
játszott is a többi ebbel mindig, ha tehette.
Szívesen szaglászott virágot,
keblére ölelte az egész világot.
Meghallgatta mindenki baját,
mindig megosztotta mással a kaját,
ezért a többi ebtől ő is mindig kapott.
Szerette az esőt, a szelet, a napot.
Imádta, ha otthon az alomban,
az összes kutya játszhat egy halomban.
Műmorgással húzták egymás fülét
vagy cibálták a másik hátulsó felét,
vidáman élték az élet minden nyarát, telét.
Hősünk nem akarta azt a szokását levetni,
hogy szeretett nevetni.

Egyszer őt is betették arra a trükkös-tükrös helyre,
és ez a kis helyre
eb, rögtön elkezdett játszani,
és fenemód vidámnak látszani.
Boldogan rázta a farát.
– Nicsak, mennyi jópofa barát,
mindegyik szeme úgy csillog,
mint több tucat csillag.
Nem foglalkoztatnak minket a bajok,
mert itt bujkál bennünk a pajok.

Persze nagyobb lenne a hancúr,
ha erre járna egy kandúr.
Együtt vethetné utána magát a banda,
nem sokáig maradna a macskán a bunda.

Ebünk vidáman eljátszik órákig,
de mikor a többiek már az orrukig
sem látnak,
nem kell hozzá látnok,
hogy megmondja,
a fáradtság a sok kutya gondja.
Mivel a kiskutya egyelőre nem tud kimenni,
így a szoba közepén boldogan lefekszik pihenni.