Néha úgy érzem egy szekéren ülök, mint akkor álmomban. Egy szekéren egyedül, amit nem hajtott sem ló, sem motor, csak magától gurult. Lakosztályt lehetne berendezni benne, akkora volt a végtelen üresség. Előttem tömött fogat andalgott, integető, ismerős arcokkal teli. Hátam mögött senki, csak a napsütéstől forró út.
Határozottan emlékszem, amikor még előre néztem tél volt, de most zöldellő fák mindenhol, eltörpülő sátrak a völgyben felállítva. Hirtelen nyár lett, a tavaszt nem is érzékeltem, eltűnt az újrakezdés évszaka. Meleg van és viharok esténként. Sosem tudtam aludni a viharban, mindig rémálmaim voltak…
Mindig ugyanaz… Egyedül utaztam egy szekéren , ami magától gurult. De hát én szálltam fel rá, mert a másik fogat nem várt meg! Lehet fel sem fértem volna rá, hisz tömve volt a jármű. Épp csak elindult, mikor odaértem. Még integettek is. Ismerős arcok… kiabáltak, de nem hallottam őket. Tudtam, utánuk kell mennem, nem maradhatok egyedül a kerítéssel körbezárt szürke udvaron. Karnyújtásnyira állt a következő kocsi, felszálltam rá és elindult. Először örültem, hogy végre elmehetek innen, mehetek a többiek után… de valami más volt. Körülöttem úgy változtak a tárgyak, a táj, mintha az időben utaznék. A gyorsan váltakozó képek monotonsága elálmosított…
Nem láttam semmit, csak a lépteimet hallottam és a szívdobogásom. Fekete üvegfolyosó vett körül, lábam előtt alig látható üveggolyó gurult… én megbabonázva mentem utána, fürkésztem a csillogó, tiszta padlót. De még mindig alig láttam valamit, csak a hang után lépkedtem… néhol gyorsult, néhol lassult a szívverésem.
Döccenésre ébredtem, egy meredek hegyoldalon gurultam fölfelé. Eltűnt a kerítés, eltűnt a nyár, eltűntek az ismerős arcok… minden ami volt. Az úton szétszórt tárgyak, fényképek, üvegszilánkok, papírdarabok… ócska emlékek…
A levegőben füstszag, mögöttem égő út, lángoló táj, hamvadó pillanatok…
Néha úgy érzem, még mindig ezen a szekéren ülök. Talán tényleg ég mögöttem minden… talán tényleg eltűntek az évszakok… talán tényleg fut velem a szekér, és talán ezt az egészet nem is csak álmodtam…
Fut egy szekér
By Claire
4 hozzászólás
Érdekes gondolat az idő forgásáról, hogy néha mintha minden csak úgy nélkülünk is működne, mi meg csak zajlunk a történésekkel. Csak vagyunk, és bele se tudunk szólni. Az idő pedig úgy elrepül, hogy észre se vesszük.
Számomra legalább is ezt jutatta eszembe, nekem ezt jelenti az írásod.
Kár hogy nem szólt hozzá más, mert azt hiszem ez a téma még több mindent is eszünkbe juttathat, és érdekelne, hogy másoknak mit jelent. 🙂
Nekem ez a téma kicsit mást jelent, persze főleg azért, mert valóban egy álmomban volt benne (vagy nem is egyben). Igazából kinek mi áll közelebb a szívéhez, az életéhez, a múltjához… nem akarom a szavakat beleadni senki szájába (meg billentyűzetébe sem), meghagyom a lehetőséget mindenkinek, hogy azt lásson benne, ami először eszébe jut… 🙂 Persze én is kíváncsi lennék más véleményekre is… de talán egyszer majd az az idő is eljön… csak ne megint a szekéren üljek és elguruljak felette 🙂
Köszi az őszinte véleményt:)
Claire
Szia!
Akartam írni, hogy elnagyoltnak érzem ezt a művedet. Sok helyen elindul a gondolatmeneted, azután nem fejezed be, vagy hirtelen váltasz. Azután olvasom, hogy benne volt az álmodban. Így már más. Ennek tudatában érthetők ezek a gondolatok. Számomra nyomasztóan hat az, ha csak úgy történnek a dolgok, s nincs semmi beleszólásunk, hatásunk rájuk. Ez a fajta magányos külső szemlélődés engem lehangol. Nekem ezek jutottak az eszembe, míg olvastalak.
Üdv.
Lehet, hogy bele írhattam volna a megjegyzésbe, hogy az álom-hatás miatt ugrálok a gondolatok között. Igazából az idő szaladását is próbáltam ezzel érzékeltetni, na meg azt, hogy ezt nem mindig lehet felfogni teljesen, mert máris új képet látunk magunk előtt…
Köszönöm az őszinte véleményt!
Claire