Sosem feledem ezt a napot…
Én mindig csak pofonokat kapok!
A világ is ellenem támad,
Nemet mondok minden jó barátnak.
Barátokból ellenségek lesznek;
Miért mindig ellenem szövetkeznek?
Miért ilyen kegyetlen a világ?
S miért nincs benne egy-egy színes virág?
Szürkék a falak, szürkék az emberek;
Minden szavamnál a föld megremeg.
Nem érdekelne engem semmi,
Csak egyetlen lépést kéne tenni.
Egy lépést a mennybe,
S azt hallani menj be.
Egy lépést a pokol kapujába,
S azt hinni, jobb lesz itt, mint a mába!
Beletörődni egy ilyen sorsba,
S a többiek mögé beállni a sorba.
Beállni a nagy szürke világba
És várni csak… mikor borul virágba.
Ez a nap az élet
By Claire
4 hozzászólás
Messza vagy a boldogságtól és a hiány csak nő ettől és kezd félni a tettől. Érzem amit irtál, de valójában te is tudod hogy nem ez az igazság. A "Csak egyetlen lépést kéne tenni." pedig nem lépés lenne hanem megállás. Maradj még és irj. örültem. a.m
Az igazság csak nézőpont kérdése… lassan 4 év távlatából teljesen más értelmet kapott a szememben a vers, mint a megírás pillanatában. De emlékszek még arra az időszakra is. Lépés, megállás… néha nem sok a különbség ha valaki egy határvonal mellett áll, ha átlépi akkor is ott lesz a határvonal csak a másik oldalán… 🙂
Én is örültem!
Claire
ezt akár én is írhattam volna! hasonlókat érzek sokszor én is! 🙂 gratula, nekem tetszett!
sok ember érezhet hasonlókat, a különbség csak az hogy mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb… köszi a véleményt! 🙂
Claire