Egy nem teljesen, de egészen elveszett verseskötetről

Én a félig lebontott házak
különös tiszteletére gondolok:
a minden mindegy derékig érő vályogfalakra;
az elhordott tető árnyéka
helyén keményebbek a konyhakövek
és szél van a nagyszobában,
igazi szél,
meg két meztelen rongy
zavaró heverése van.
Letakarni őket –
vagy pőre gyűröttségükbe
valami alakot feszíteni…

Kivert ablakkeret…
üregszilánkok.
Ilyen a soha semmi helye,
mint a papírok sárgulása,
a megszűnt ablakszegletek
szelében billegő papírok
sárgulása.

Majdnem kész nemlétezés ez;
de annyi bizonyos,
ha nem lenne,
nem lenne nemlétezés.