[IG_KITOLT]- Hé… Micsinálsz?
– Én? Semmit…
– Dehogynem.
– Mit?
– Ideges vagy.
– Hehh, még szép…
– Jó, elhiszem, mert neked ez az első, vagy mi, nem? (Ó, hogy a…)
– I… igen. De megteszek minden tőlem telhetőt…
– Ó, nem kell annyira félni, én már több tucatszor csináltam hasonlót. Nem olyan nagy dolog.
– Hát én azért nem így mondanám, de te tudod.
– Figyelj, el sem ronthatod. Ha meg mégis, én még mindig itt vagyok. Bajod semmiképp sem lesz. (Franc…)
– Jólvan, mondom. Amúgy mi az, megint pók?
– Az… Azért ha mégis berezelnél előtte, csak szólj nekem, nem jó, ha idegesnek látnak.
– Nem csak egy ember lesz ott?
– Ja de, bocs. Szóval „lát”.
– Kis híján megijesztettél.
A két ember most kis időre elhallgatott, csak mentek előre a sötét, enyhén kanyargós földúton. Kétoldalt vékony erdősáv fái borultak föléjük, így még a hold halvány fénye sem sokat segített, szinte csak sejtették, merre kell menni. A magasabbik pár lépéssel előrébb haladt, így minden elébe kerülő pókhálót elvitt, és ilyenkor rendszerint mormogott magában valami szitkot. Az őt követő tömzsibb meg-megállt, mintha tartana valamitől, körülnézett, aztán futólépésben utolérte társát. Igen hosszú ideig egyáltalán nem szóltak egymáshoz, csak néha szakította meg a természet csöndjét egy-egy ilyen rövidke kis párbeszéd. Utoljára a magasabb megállt, megragadta a másik vállát, és a távolba mutatott:
– Ott. Az első fény a város szélén. Mindjárt megleszünk.
[IG_KITOLT]- Igen, megvan minden, nem felejtettem el semmit. Ah, mégis – bosszankodott magában az idős ember. Körülnézett a kis kerek szobában, de a nagy rendetlenség láttán újra kiült arcára a szokásos reménytelen arckifejezés. Hanyag, mégis ideges kézmozdulatokkal dobálta odébb a sokféle kacatot – nem egy üveget tört össze így -, miközben tágra nyílt, szúrós szemei a fal menti asztalt pásztázták. Jó negyed óráig nagyjából ebben az állapotban keringett a szűkös helyiségben, csak épp egyre jobban reszkető kezekkel, és egyre gyakrabban tépkedte a pár szál ősz haját is.
– Itt… Nem, akkor itt… nem, itt kell… megőrülök, itt… hol… jaj… meg kell… Haha! Ez az! Igen, igen!
Szinte felordított örömében, mikor végre előkerítette a teleírt, szamárfüles jegyzettömböt az asztal mögüli szemétkupac mellől. Aztán ráeszmélt, hogy úgyis egyedül van. Fölvett egy kis batyut még, és átment egy másik szobába. Ez ugyanúgy kerek alaprajzú, kis szoba volt, mégis sokkal nagyobbnak tűnt, mivel nem hevert szanaszét mindenféle lom. Az egyetlen berendezési tárgy középen egy derékig érő állvány, rajta tenyérnyi kis tartó, meg persze körben fáklyák. A tartón kis, gömb alakú, zöldes üvegcse, egyszerű parafával bedugaszolva. Az öreg kezébe vette a jegyzeteket, és pár lapozás után behunyta szemeit, bal tenyerét az állvány fölé emelte, és halkan mormogott valamit egy különös nyelven. Vézna karja egyre jobban remegett, talán nem is a kimerüléstől. Egy perc után egyszer csak összerogyott, letérdelt a földre, alig bírt utána föltápászkodni.
– Igen, életem, legfőbb, nem, legeslegfőbb munkája! – szólt örömteli, meghatott tekintettel. – Az Elixir! Elixir! Na de ki kellene próbálnom.
Egy kis késsel alkarját kicsit megsértette, épp hogy csak kifolyt belőle egy pici vér. Kivette a dugót az üvegből, és egy kis fapálcikával kiemelt egy csöpp folyadékot belőle, és a sebre folyatta. Egyszerű víznek nézett ki, bár mintha gőzölgött volna, még a nagy melegben is. Visszahelyezte a dugót, másik tenyerét ráhelyezte a sebre, és megint mormolt. Karja egyszer csak nagyot rándult, és ezen testrészén kívül még fél mellkasában elviselhetetlenül égő, szúró fájdalmat érzett; nem bírta, ordítania kellett. Ez viszont hamar elmúlt, s mikor ránézett bőrére, már nyomát sem látta a pengének.
[IG_KITOLT]Mielőtt újra örömujjongásban törhetett volna ki, dörömböltek a súlyos veretes ajtón. Kapkodva dobálta középre a kellékeket, és egy gomb megnyomásával az egész állványt elsüllyesztette a padlóban. Bezárta a munkaszobát is, aztán elindult az ajtó felé. Épp odaért, mikor megint dörömböltek.
– Azonnal, ne olyan erősen! – kiabálta kifele.
Az ajtó túloldalán két ember állt, hosszú, szürke, kabátszerű és csuklyás öltözékben. Egy magas, és egy tömzsi, alacsony; arcukat nem láthatta.
– Kérlek, kik vagytok?! – kérdezte gyorsan, de azok nem feleltek. Megrémült. Be akarta vágni az ajtót, de az egyik nagy erővel lökte be, hogy kis híján hanyatt esett. Megfordult és menekülni akart a túlsó kijárat felé, de a másik csuklyás keresztüllőtt lábán egy nyilat. Eldobta a számszeríjat, és hátáról elővette vaskalapácsát, és egy csapással összezúzta az öregember lábát.
– Hol van?! – ordította a másik, a magasabb rekedt hangon. – Hol van a szer?
Az öregnek már ereje sem lett volna felelni, de inkább meghalt volna, mint hogy maga adja rossz kezekbe ezt a találmányát.
– Hol?! Áh… Menj – szólt oda társának -, menj és keresd! Én is.
Otthagyták a földön fetrengőt, betörték a munkaszoba ajtaját, és módszeresen átvizsgáltak és összezúztak mindent. Mást nem vittek el, mert megtiltották nekik. Aztán az alacsonyabb keresztülment az üres szobán is, és észrevett valamit.
– Itt jobban kopog a padló. Itt lesz! – azzal már zúzta is szét a szoba padlóját kalapácsával. Rövidesen elérte az üreget, és kihalászta tartalmát.
– Az üveg összetört – mondta lehangoltan.
– Sebaj. Ott a füzet?
– Itt.
– Akkor… Menjünk. Jut eszembe, nehogy barátunk utánunk jöjjön. Törd össze még a többi végtagját is!
– Hát, ha azt mondod…
Megfogta a kalapácsot, és iszonyatosat vágott a másik lábára. Ekkor még üvöltött az öreg. A második kezét már nem érezte összetörni.
[IG_KITOLT]- Na, túl vagyunk. Nem is volt annyira nehéz, ugye?
– Hát, a kiképzés után már nem is volt annyira durva. Igazad volt. Azért jó, hogy nem egyedül kellett – mondta végül, és eltűntek a sötétben.
14 hozzászólás
Nekem egy fél óra munkája :P:P:P
Hát a végin ennek is az lesz a sorsa, hogy nem kap értékelést, kritikát, ócsárolást, stb, de lassan megszokom 🙂
Megigértem, letöltöttem, elolvastam.
Jó az ötlet, a helyedben megírnám, egy hosszabb verzióját, nekem úgy tűnik, hogy a nagyobb lélegzetű művekhez vagy szokva, a végét kapkodósnak, illetve “sok a karakter, gyorsan fejezzük be”, vagy “mindjárt ki futok az időből” szerűnek éreztem. (Írd meg ha nem így érzed. Én is hajlamos vagyok az ilyesmire.)
Egy-két mondatot még nézz át, pl.: “…, ami napjában elég gyakran szokott máskor is.”
Még annyit, hogy a fórumon írtad, hogy inkább durvább dolgokról szeretsz írni. Az élet, nem mindig habos torta, nem mindig “Happy End”, szerintem az a fontos, hogy az ember az írásaival, ne másoknak, hanem saját magának tudjon megfelelni. Mindig azt írja, amit az ihlet, a lelke, vagy a szíve diktál.
Gratulálok!
Köszi, köszi! Végre 😀 Már vártam nagyon, hogy valaki hozzászóljon egyáltalán 🙂
Jól látod, a hosszabb művekhez vagyok szokva, csak ezt épp nem azért fejeztem be ilyen hirtelen. 🙂 Az egész időben arányosan oszlik el (az 1. és a 2. párhuzamosan kb.), és ha már így van, akkor nem húzom szegény öreg agyonverését sem. Minek is, hiszen ő azt elég gyorsan éli meg, nincs ideje elemezgetni, hogy épp akkor mit érez. Azt az olvasóra bízom most. 🙂
A mondat, amit idéztél, pon nekem sem tetszett, de már anyira késő volt, éjfél előtt pár perc, a határidőnek hitt jún. 21.e, és gyorsan inkább elküldtem. És ha már így küldtem be, nem változtatok már rajta… 🙂 Tehát a “mindjárt ki futok az időből” ezért felelős, nem a hirtelen végért.
Mondjuk azt konkrétan nem értem, hogy hogyan érted azt, hogy “sok a karakter, gyorsan fejezzük be”? 😀
A “sok a karakter”-t úgy értettem, hogy én mindig azzal küszködöm, hogy a karakter számot ne lépjem túl, a megengedettnél. Az öreg halála rendben van, az úgy jó, ahogy megírtad, a 4. résznél volt csak egy kis hiányérzetem, de az is lehet, hogy csak azért, mert vártam volna valami folytatást. Tetszik az ötlet, lehet hogy megérdemelne egy hosszabb verziót. (Úgy értem folytatást.)
🙂 Így már értem 😀 Engem nem különösbben érdekel, hány karakter van, a regényemben általában úgy 5en kalandozgatnak, csak tudjam mindig egyértelművé tenni, hogy mit ki csinál, mit ki mond, a túl sok szóismétlés elkerülése mellett. 😀 Ez a nehezebb a sok karakternél… 🙂 (Nem is beszélve a harcokról, ahol vannak páran… 😀 )
A bővebb, vagy folytatott dologról annyit, hogy nem hiszem. Ez nem illik bele a regényembe, bár lehet, hogy valahova beszúrom majd valami módosított változatát. De ezt csak úgy önmagában egészen biztosan nem fogom tovább alakítgatni, arra nincs időm, hogy csak úgy kedvtelésből firkáljak 😀 Ha már valami ihlet jön és ez egybeesik pár szabad órával, inkább a regényem – annak valami értelme is van. :]
Még egyszer nagyon szépen köszönöm a hozzászólásodat 🙂
Nos igen, nehéz elfogadni, hogy ENNYI és VÉGE, ugye? 🙂 Voltaképp (nameg többek közt) ezt is szerettem volna vele üzenni. 🙂 Kösz még1szer, h elolastad 🙂
Kivágtam a kritikus mondatot ;]
Szia Crystal!
A sztori alapvetően jó, nekem annyi bajom volt vele, hogy érzésem szerint keveredik benne a misztikus világ, és a modern világ. Szerintem nem tudta volna elsülyeszteni az állványt, viszont ha mágus, akkor valami mormolással pl láthatatlanná tehette volna. A vége nekem is gyorsnak tűnt, és érzésem szerint is megérne egy hosszabb verziót.
Összeségében tetszett munkád, gratulálok!!
Üdv.: John
Kösz az értékelést. Ez, amit említettél, hogy a fantasy és a modern dolgok (esetleg a scifi is) keveredik a történetben, általában jelen van az én műveimben. Amúgy alkimista beállítottságú emberke volt itt a főszereplő, nem varázsló. Nem szeretem, ha egy fantasyben csak varázsol valaki egyet, és mindent tud csinálni, amolyan HarryPotter-szerűen. 🙂
Szia! Tényleg hirtelen van vége, és monumentálisabbnak tűnik a történet, mint amekkora terjedelmű, ez lehet zavaró, kelthet hiányérzetet, viszont felfoghatjuk szerintem úgy is, hogy ez egy groteszk fantasy: egy rész kiragadása az egészből és annak szubjektív leírása. Üdv. zemy
Jó a dinamikája, olvasmányossá teszi. Tetszik!
Egy tanács: figyelmesebben az “és” szócska használatával…
Köszi, sejtem, éppen melyik mondatra gondolsz. (“és módszeresen átvizsgáltak és összezúztak mindent”). Ilyenek előfordulnak biza, ha álmosan ír az embör 🙂 De amúgy kiemeltem az összes “és”-t, ezen kívül egy helyen sincs belőle túl sűrűn, nem sűrűbb, mint sok szépirodalmi műben. 🙂
Szépen elbeszélgettél magaddal a hozzászólások elején. Igen, tudom milyen várni, hogy valaki elmondja tetszett vagy nem és miért…
A cím nagyon jó, lehet, hogy az én hibám, de számomra nem túl világos és érthető a történet.
üdv: Nadin