Van egy ember a Földön,kit gyűlölök nagyon! Hogy miért csak páran tudják,s ők is ugyan ezt vallják. Mint kívülálló nem érti senki, hogy e „jó” embert családja miért nem szereti?
Miért dobja el magától hisz ő jó, mondják sokan mások. Mondják,mert ők nem tudják,hogy e pár ember már mit kiállt.Hiába minden ők nem értik,mert érteni nem elég,ezt át kell élni. De higyjétek el,hogy átélni sem szeretné senki!
Hazudik,mint a vízfolyás, és aki nem ismeri,szavát szentnek hiszi. Pedig messze nem szent,sokkal inkább állszent. Teszi neked a szépet, a kedvedbe jár,de ha hátat fordítasz két késsel is támad rád. Nem is eggyel rögtön kettővel,hogy fájdalomban hiányt ne szenvedj.
Elfelejteni őt nem lehet,mert akkor jön és megforgatja késeit benned!
Így éltünk mi jó pár éven át,
Édesanyám és Én,
meg a Mostohám.
Nem tettünk semmit,
csak viseltünk mindent,amit ránk mért.
Mert az ember balga jószág, folyton jobbat remél.
Aztán, ahogy múltak a hónapok,
figyeltem Édesanyám,amint egyre fogy.
A szó minden értelmében,
olyan volt mint a múló Telihold.
Veszített fényéből és jó kedvéből,
elfelejtett nevetni,
viszont megtanúlt félni.
Furcs változást fedeztem fel magamon,
ahogy láttam tovatűnő báját
Düh és bátorság ömlött végig agyamon.
Nem értettem mitől is rettegtem eddig oly nagyon?