Feltünik az égen egy színes kép,
Megállok egy percre, hiszen olyan szép,
Ahogy fenn lebeg, ég és föld között,
Egy görbe ív, mi színesbe öltözött.
Fentrõl hullik az esõ, reá süt a nap,
Én meg csak állok s várok a csíkok alatt:
Megcsodálom az összetett színeket,
Az egyszerû formákat no meg íveket.
Most itt van õ, itt, itt, e város felett,
Fölötte meg marcona fellegek.
Aztán a párán megcsillan a fény:
S ott a szivárvány, a maga helyén.
Csendben nézi fentrõl a rohanást,
Meg a mindennapos lótást, futást.
Jóval az ilyen dolgok felett száll,
Ha nem tetszik, amit lát, odébbáll!
Szivárvány! Most mond meg, hát nem csodás?
Vagy csak bennem él ez a vonzódás?
Nem tetszik az ég játéka másnak?
És inkább enged a vad rohanásnak?
Így hát a szivárvány most tovaszáll,
Amit kicsi szívem nagyon-nagyon sajnál,
De amint a szivárvány újra felragyog,
Akkor alatta már én is ott vagyok!
5 hozzászólás
Szia!
A szivárvány valóban gyönyörű jelenség. És neked köszönhetően láttam magam előtt.
Köszönöm
Folytasd 🙂
Kedves Jodie,
hogy folytassam? Lássak egy újabb szivárványt?? 😉
Szia!
Aranyos, de Jodie-val ellentétben én azt gondolom, túl hosszú lett. A fele is elég lenne. 🙂 Az elején jól indul, de az utolsó két versszak már nem olyan gördülékeny, inkább csak erőlködésnek tűnik számomra, a téma és a rímek tekintetében is.
Ja, és a “teccik” valami szörnyű! SMS-ben, haverok közt oké, de egy ilyen szép lírai versben!
Üdv, Poppy
Köszi az észrevételt, javitottam!
Amikor készült, akkor még nem figyeltem az ilyesmire, de tényleg nem ideillö szóhasználat…