Homokszem a rónán

Onnan jöttem, hol hideg az éjjel,
s a napkorong beleég a tájba.
Ott, hol a föld összeér az éggel,
egyszerű a mindenség ruhája.

Szél kapott ölébe és dédelgetett,
napfény csókolt, majd eső áztatott,
utaztam felhők és tornyok felett,
bíztam jövőt és hagytam tegnapot.

Földre hulltam, porral keveredtem,
vándor bakancsán róttam az utat.
Most magyar tájnak kedvese lettem,
hol az öröm is könnyek közt mulat.

Estefelé, ha megnő a sötét,
a föld itt is összeér az éggel.
Holdfény őrzi a pásztorok tüzét,
s az éjszaka ábrándokat érlel.

Tudom, a szél egyszer újra felkap,
viharok várnak és hűs tengerek,
hullámok hátán lovagol a nap,
míg én a mélyben fénylő gyöngy leszek.

2006. június 19.