Döntéshozatal

Hirtelen felharsant az óra végét jelző csengő. A fellélegző diáksereg jókedvű zsivaja töltötte be a termet. Sok parányi megkönnyebbülő arcocska felszabadulva tömködte könyveit az iskolatáskába. Csak én nem vettem tudomást a jelzésről. Ráérősen pakoltam el tankönyveimet. Megvártam, amíg az utolsó ember is távozik. Aztán felálltam és talán kicsit túlzottan szigorú ábrázattal indultam el az emelvény irányába. A tanárnő mintha nem akarna észrevenni még egy kicsit a jegyzeteivel babrált, de aztán feltekintett. Egy szemüveges kicsit öregedő, de határozott tekintet pillantott vissza rám.
– A jelentkezésről szeretnék önnel beszélni, eldöntöttem hova adom be.
– Értem fiam. Marad a Bencés Gimnázium vagy más iskolát választottatok?
– Igen marad, oda szeretnék menni.
– Szüleiddel megbeszélted?
– Azt mondták, hogy itt az ideje, hogy magam döntsek.
– Ez így nem lesz jó. Mindenképpen beszélj velük ma. Holnapra egy szülő által aláírt papírt szeretnék a kezemben látni.
– Rendben. Itt lesz. Viszont látásra tanárnő.
– Szervusz fiam.
Ráérősen baktattam ki a tanteremből. A kijárat felé vettem az irányt. Útközben felöltettem kabátomat és a hátamra kanyarítottam az iskolatáskát. A kihalt folyósok csendjét csak az udvarról beszűrődő alsóbb évesek játéka zavarta meg. Az ebédlő mellett elhaladva mindössze néhány takarítót láttam meg, akik a követ súrolták. Kilépve az iskolából biccentettem a portás bácsinak, aki viszonozta a köszönést.
Kimérten lépkedtem a buszmegálló irányába. Tudtam, hogy nincs értelme sietni, mert leghamarabb fél óra múlva jön a következő járat. Gyönyörű téli nap volt, még a Nap is kisütött. Élvezettel hallgattam, ahogy lábam alatt ropog a hó. A fák ágai szinte roskadoztak az óriási teher alatt.
Miközben szívtam magamba hűs téli levegőt egyre csak a beszélgetést játszottam le újra és újra. Kíváncsiság és harag gyűlt fel bennem. Egyszerűen nem értettem, hogy mért nem fogadta el a döntésemet. Az is felötlött bennem, hogy talán hazugságra gyanakszik, de hamar elvettem az ötletet. Sosem volt ehhez hasonló problémám. A tanárok nagy többsége megbízott bennem. De ez valahogy más volt. Itt nem volt elég a szavam.
Már egy jó ideje álltam elmélázva a megállóban. Megint hangok töltötték be az eddig számomra csendes légkört. Talán észre se vettem a körülöttem mászkáló emberek tömegét. Mindegyik a buszára várt vagy éppen egy kedves ismerőst búcsúztatott. Kavargó gondolataimból egy közeledő nagy jármű kergetett ki. A sok munkából hazatérő ember elevenen futkározott a padkán. Mindegyikük az ülőhely reményében verekedte fel magát a járatra. Az utolsók között szálltam fel. Leraktam a táskámat, és ismét gondolataimba merültem.
Lassan úszott el előttem a hófödte táj. Néhány elsurranó oszlop jelezte a tovahaladást. Újra vissza visszatértem a beszélgetéshez. Próbáltam felidézni az egyes arckifejezéseket. A mondatok hangvételét, de mind hiába. Nem találtam választ a kérdésemre. Közben felidéztem pár osztálytársam furcsa arckifejezését, ahogy iskolaválasztásáról beszél. Végigjátszottam magamban az emlékeket és azon morfondíroztam, hogy vajon tényleg megkapták-e a lehetőséget a döntéshozatalra. Vagy csupán szégyellték, hogy nem ők döntenek az életük felől.
Közbe észre se vettem a megállók sokaságát, amin keresztülhaladtunk. A jármű és én teljesen külön voltunk. De mégis hasonlítottunk abban, hogy egyikünk se figyelt a másikra. Közben a busz kikanyarodott az utolsó egyenesre. Alig telt el egy perc és láttam a mellettem elröppenő tábla képét. Amikor a második táblát is elhagytuk, jeleztem. Pillanatokon belül kitárult az ajtó és ismét kiléptem a szabadba. Kicsit feltámadt a szél. Csak úgy csapkodta az arcomat. A Nap sem sütött már, de én mégis nagyobb kedvvel indultam el felfelé a lejtőn. Talán az otthon rám váró ebéd váltotta ki bennem ezt a hatást, vagy az hogy ismét egy kicsit magam maradhatok. Ezen nem is gondolkoztam inkább újra a beszélgetést állítottam a középpontba. Félelemre okom sem volt, mert azt az iskolát választottam, amit szüleim is javasoltak, tehát nem kellet tartanom attól, hogy nekik nem tetszik. Sőt még az is ott volt előttem, hogy a döntést nekem adták és nem is fogják elvenni tőlem. Tehát pozitív hozzáállással léptem be az ajtón.
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy az asztalnál édesapám ül. Talán azért volt annyira kirívó számomra, mert csak ritka alkalmakkor tért haza ebédelni. Ez persze nem azt jelentette, hogy történt valami csak éppen volt rá ideje. Legalábbis belépve így töprengtem a lehetőségeken.
– Megjöttem.
– Szia.
– Egyedül vagy?
– Igen, édesanyád elment vásásrolni. Nem találkoztál vele?
– Nem. Biztos elkerültük egymást.
– Lehetséges.
– És hogyhogy itthon vagy?
– Volt egy kis időm és gondoltam lejövök ebédelni. És neked történt valami a suliban?
– Beszéltem a felvételiről. Holnapra kell vinnem egy aláírt igazolást, hogy hova megyek. Mondtam, hogy megengedtétek, de nem elégedett meg ennyivel. Külön kitért arra, hogy megbeszéltem e veletek. Pedig mondtam, hogy nekem adtátok a döntés lehetőségét. Egyszerűen nem értem.
– Ma engem is kioktattak, hogy milyen felelőtlen vagyok.
– Igen?
– Beszéltem egy tanárral, kollégával és mondtam, hogy mi rád bízzuk a döntést. Nem kényszerítünk bele semmi olyanba, amit nem akarsz. Végtére is már elég koros, vagy ahhoz hogy felelős döntést hozz. Erre kicsit cinikusan elmosolyodott és azt mondta:
– Nem engedhetjük meg ilyen korban, hogy maguk döntsenek. Az életükről van szó. Még nem képesek arra, hogy felelősen mérlegelve válasszanak. Nem tudják mi a jó nekik.
– Én erre azt válaszoltam, hogy meg kell tanulnotok döntéseket hozni és vállalni annak következményeit. És mi a döntést a te kezedbe adjuk.