Keleti Álom

Nagy volt a nyüzsgés az utcán, mint mindig, így délelőtt. Az emberek igyekeztek addig végezni a tennivalóikkal, míg a déli hőség vissza nem kergette őket az otthonaikba. Olyanok is voltak, akik a szolgáikra bízták az ügyeik elintézését, s inkább egész nap otthon maradtak, és csak az est leszálltával merészkedtek ki a házaikból. Egy színes kendőkbe burkolt fiatal lány szapora léptekkel, fején korsót egyensúlyozva és két kezével kosarat fogva sietett valahová. Befordult egy keskeny, árnyékos utcácskába, és bekopogott egy vasalt kapun a párducos kopogtatóval. Nemsokára nyílt a kapun egy kis ajtó, és a lány belépett. Mosolyogva köszönt a kapusnak, átsietett a zárt udvaron, és a konyhában lerakta a terhét.
-Nem értem, az úrnő miért mindig téged küld a piacra, pedig nem is vagy szolgálólány! Figyelsz te rám egyáltalán, Danielisz? – zsörtölődött egy idősebb asszony, miközben zöldséget aprított az ölében levő deszkán. A lány vidáman nevetve elhúzta az arca elől a kendőt, és izgatottan odaguggolt az idősebb nő mellé.
-Tudod, mit hallottam a piacon?
-Hadd halljam!
-Azt, hogy ma reggel behajóztak a keresztesek hajói!
-Ezek szerint…
-Itt van, visszajött!- kiáltotta Danielisz. Háta mögött akkor lépett be a ház úrnője a konyhába. Negyven év körüli, néhol már őszülő, barna kontyú, egyenes tartású, büszke pillantású asszony volt. Danielisz nagynénje.
-Ha túlélte egyáltalán- jegyezte meg, és keserű ránc jelent meg a szája sarkában. A többi szolgáló halálos csendben hallgatott el.- Engedélyezem, hogy ma este, mikor már nem lesz olyan hőség, kimenjetek és megnézzétek, visszajött-e a kedvesetek. De csak miután végeztetek a munkátokkal. Úgyhogy szaporán!- mondta az asszony, és kettőt tapsolt, hogy nógassa a cselédeket. Még egyszer végignézett az ismét serényen dolgozó lányokon, asszonyokon, majd sarkon fordult, és határozott léptekkel kiment a konyhából. Alig csukta be maga után az ajtót, odabenn kitört az örömujjongás. Az úrnő hátát a faajtónak támasztotta, és nagyot sóhajtott.
-Adja az ég, hogy épségben visszatérjenek a szeretteik…Ha már nekem nem adatott meg…- mormolta, majd dühösen letörölt egy kicsorduló könnycseppet, és átvágva az udvaron felsietett az emeletre. Ő az egyetlen fiát vesztette el két hónapja.
Néhány órával később Danielisz ugyanazon a keskeny lépcsőn lépkedett fölfelé, egyenesen a tetőre tartott. Ott a lapos vályogtetőn, az utca, az emberek fölött, a lány a mellvédre támaszkodva elnézett a többi háztető fölött délre. Valahol ott, túl a városon, ott van a kikötőben egy hajó…egy hajó, amelynek az oldalán egy arany körbe festett kereszt van…
-Hazajöttél, ugye? Túlélted? Mert én vártam rád, ahogy megígértem…- suttogta a lány a könnyű szélbe, és kinyújtotta a kezét délre, mintha arra várt volna, hogy választ kap…hogy a szál szárnyán elrepülnek a szavai a kedveshez, aki oly rég elment. Amikor nem hozott választ a susogó szellő, lekuporodott a sarokba, hátát a falnak vetette és elmerengett.
Gondolatban visszarepült az időben, újraélte életének néhány napját…
Elsőként az a nap jutott eszébe, mikor kilenc éves volt, kiengedett hajú, mezítlábas kislány, nem sokkal anyja halála után. A legjobb barátnőjével, Irénével játszott a házuk udvarán, mikor odalépett melléjük az apja, és elmondta nekik, hogy a bátyjaik aznaptól egy mesterhez fognak járni, hogy kitanulják az apródságot. A bátyjaik tizenkét évesek voltak akkor, díszes ruhába öltöztetve várták, hogy elvigyék őket oda, ahol majd bevezetik őket az udvari életbe.
Egy évvel később lett először szerelmes: rajongva figyelt egy angol trubadúrt, aki zarándokként vetődött Ciprusra, és az ő házuknál kért szállást. A fiatal férfi bársonyos hangja, ahogy egy meseszép balladát énekelt, végigzengett az udvaron, végig a házon. Danielisz a varázslat országából érkezett álruhás királyfinak hitte, miután a hangját hallotta, és feltűnt neki, hogy aranyszín szemei vannak. A nemesség biztos jele volt ez a lánynál. De a trubadúr nemsokára folytatta útját, és sosem tért vissza hozzájuk, pedig ígéretet tett rá. Talán homok alatt fekszik, fejfája sincs, de lelke még mindig dalolja ábrándos hangon az ősi balladákat az éjben, talán ő lett a sivatag zenéje…
Aztán az a nap jutott eszébe, mikor tizenegy éves volt, és elakadt a lélegzete, ahogy megpillantotta a kapun belépő ragyogó páncélos alakokat. A lépcső tetejéről nézte őket, és alig hitt a szemének, mikor felismerte a két vitézben saját és Iréné bátyját. Iréné bátyja felpillantott, mintha érezné, hogy nézik, szemük összevillant, majd a lány beszaladt a házba.
Négy évvel később figyelt fel rá először, hogy Iréné bátyjának, Andronikosznak aranyszín szeme van, mikor négyesben ültek fönn a házuk lapos tetején. Mellettük nagy cserepekbe ültetett leánder, a citrom- és narancsfa virágzott, Danielisz alig mert a fiú szemébe nézni. Az a virágillat és a szívszorító izgalom emléke máig kísérti.
Mikor már tizenhat volt, türelmetlen fruska, lefelé rohanva a lépcsőn nekiment a felfelé siető Andronikosznak. A fiú tizenkilenc volt akkor, zavartan nézett félre, és a háta mögül előhúzott egy virágcsokrot. Azt mondta, hogy az összes hölgynek hozta a házban, barna arca közben egy árnyalatnyit sötétebb lett. Danielisz akkor éppen egy nemes fiába volt belebolondulva, azért is sietett, mert tudta, hogy a fiú mindig akkortájt jár a piactéren, oda rohant volna. Türelmetlenül, szinte lenézően megköszönte a csokrot, és sietett tovább. Mikor kilépett a kapun, látta még egy pillanatra, hogy Andronikosz még mindig ott áll a lépcsőn, arcán zavar, tanácstalanság és csalódottság. Még így, felnőtt fejjel is összerándult a bűntudattól, hiszen most már biztos benne, hogy a fiú neki hozta a virágot, és ő akkor olyan elutasító volt. Úgy szégyellte magát még mindig emiatt.
Majd egy fél évvel későbbi emlék jutott eszébe, mikor már leszámolt magában a nemes fiával, és gondolatai mind sűrűbben jártak Andronikosz körül. Egy éjszaka nem tudott aludni. Csillagos, mélykék éj volt, lágy, tenger- és virágillatú szellő fújt. Ült az ágyán, hátával a falnak támaszkodva, az áttört facsipkés ablaktáblákat kitárta az éjszakába, és teleszívta tüdejét a tiszta levegővel. A nappalok porát nem érezte, könnyű lett a szíve, varázsos volt az éjjel. Átnézett a keskeny utca fölött, el a háztetők fölött, valahol messze már készülődött a hajnal, hogy hamarosan megérintse rózsaujjával az eget, és elhozza a napfényt. Danielisz már elaludt volna, fejét a falnak döntve, mikor lent az utcán valaki megpendített egy lantot. A lány szeme kinyílt, éber lett egy pillanat alatt. Talán az a régi trubadúr…? Odalent énekelni kezdett valaki, de nem az álruhás királyfi, ez a hang fiatalabb, de határozottabb volt, nem olyan álmodozó, el-elfúló. Danielisz szíve olyan gyorsan vert, talán neki fognak énekelni? Lehetséges lenne? Két kezét a mellkasára szorítva várt, fülelt, és felsóhajtott, amikor egy ismeretlen dallamot játszottak a lanton. Az énekes reményt énekelt, szerelmet és hűséget, dalába beleszőve egy nevet.
-Danielisz!- sóhajtotta az ifjú az éjben. Odafönt a lány remegett, és azt hitte álmodik, végre eljött hozzá a mesék birodalmából az, akire mindig várt. Ágya mellett egy asztalkán egy rózsacsokor állt vázában, kiválasztott egy szálat, és rákötött egy vörös szalagot. Kihajolva az ablakon, kíváncsian, ki lehet az éji énekes, lehajította neki a virágot. A fiú arcát nem látta, csak a mozdulatot, hogy ajkához emelte a rózsát, majd elsietett, léptei koppantak az üres utcán.
Ez után az este után pár nappal a bátyja barátai látogatóba jöttek, és volt zene meg vigadozás. Danielisz mindenkivel táncolt egy kört mint a ház ifjú hölgye. Mikor Andronikosszal járta éppen, és körbeforogtak, a fiú ingéből kifordult egy selyemkendő. A fiú zavartan kapott utána, de olyan ügyetlenül, hogy véletlenül leesett a selyem arról, amit takart. Egy száraz rózsa volt, vörös szalaggal átkötve. Danielisz döbbenten nézett Andronikoszra, és zavarában elrohant. Olyan sok álmatlan éjszakát okozott neki az a szál rózsa, várta, várta, hogy újra eljöjjön a fiú és énekeljen neki, de csöndesek voltak az éjjelek. Zavara két hét után akkora lett, hogy Iréné is észrevette, hogy valami baja van, és rákérdezett. Ekkor Danielisz akadozva bevallotta barátnőjének, hogy szerelmes lett Andronikoszba.
Az utolsó, legszebb emléke tizenhét éves korából származik. Irénével a tetőn ültek és hímeztek egy szokatlanul forró délutánon, mikor a lépcső tetején megjelentek a bátyjaik és Danielisz apja, Konsztantinosz.
-Danielisz, Iréné. Történt valami, amiről tudnotok kell. Új keresztes hadjáratot indítottak, ezért van most itt az angol király, ezért foglalta el a szigetünket. Felajánlotta, hogy magával viszi az itteni harcolni akarókat. Teodóziusz, Andronikosz és én beléptünk a keresztesek közé. Holnap indulunk a Szentföldre,- jelentette be az apa. Danielisz hitetlenkedve pillantott rájuk, csak akkor eszmélt föl, mikor Iréné sírva Andronikosz nyakába borult, és rögtön azután zokogva omlott Teodóziusz mellkasára. Konsztantinosz elgondolkodva szemlélte, ahogy a fia igyekszik visszatartani a könnyeit, és szorosan átöleli Irénét.
-Csak nem? Azt hiszem, gyerekek, beszélnünk kellene erről!- jelentette ki aztán az apa. A fiú és a lány szétváltak, és követték Konsztantinoszt lefelé a lépcsőn. Andronikosz és Danielisz kettesben maradtak, a fiú a mellvédre könyökölt, a lány, pedig nagy levegőt véve mellé lépett.
-Te énekeltél nekem akkor éjjel?- kérdezte. A fiú bólintott. Mindketten attól féltek, olyan hangosan ver a szívük, hogy a másik meghallja. Andronikosz kiszáradt szájjal fordult a lány felé.
-Danielisz Euminosz, tudod, hogy szeretlek…És tudom, hogy szeretsz, elég a szemedbe pillantanom. Hozzám jössz feleségül?
-Igen, ó igen!- suttogta a lány, és a megkönnyebbülten felnevető fiú karjaiba vetette magát, pont mikor az apja visszatért, hogy bejelentse a testvéreik eljegyzését. Aznap két gyors eljegyzésre került sor, szűk családi körben. ’Menyasszony lettem! Innentől megváltozik az életem.’ -gondolta Danielisz. De hiába sírt, a fiú kitartott amellett, hogy elmegy a háborúba. Kötelessége volt harcolni a hitéért. Másnap hajnalban, az éledő szélben vitorlát bontottak a keresztesek hajói.
Ez már három éve volt, gondolta Danielisz, felrezzenve tűnődéséből. Azóta, hogy elmentek, megváltozott egy-két dolog. Nagynénje házában lakik, ők fogadták be, mert nem maradhatott egyedül az apai házban. Igaz, hogy szinte cselédként bánnak vele, de szereti ezt az életét. Alig egy éve megjött a hír, hogy apját leölték a szaracénok, vitézül halt meg, mondták az emberek. Legalább a bátyja még életben van, azt biztosan tudta. Teodóziusz minden hónapban írt levelet, egyet a menyasszonyának, egyet neki. De Andronikoszról már két hónapja nem érkezett hír. És most újra itt vannak a hajók. Az is, amin ő ment el. Visszajött vajon? ’Biztosan!’ -gondolta harciasan a lány. ’Mindenképp visszajön hozzám, ha teheti! De él-e egyáltalán? Most azonban nincs időm ilyesmiken tépelődni!’ -jelentette ki magában, nyújtózott egyet, és lesietett a lépcsőn. Sok dolga volt még aznap. Estefelé holtfáradtan ugyan, de együtt ujjongott a többiekkel, hogy végre mehet a kikötőbe, keresni a szerelmét. Arany és narancssárga ruhába bújt, leporolta a saruját és a legszebb vörös kendőjét terítette fekete hajára.
-Na, lányok! Indulhatunk?- kiáltotta leérve a lépcsőn. A házuk cselédségén kívül ott volt még Iréné is, aki elkönyörögte magát aznap estére otthonról. A cselédlányok csillogó szemekkel, vidáman beszélgetve, vitatkozva-nevetgélve sétáltak végig az est leszálltával éledő utcákon.
-Biztos nem kaptál tőle levelet?- kérdezte halkan Danielisz Irénét. Barátnője sértődötten húzta el a száját.
-Komolyan azt gondolod, hogy eltitkolnám előled?
-Nem, dehogy! Bocsánat, csak…
-Aggódsz, tudom! Én is. De tudnám, ha baja történt volna, hidd el. A testvérek megérzik az ilyesmit.
-Boszorkány!- kuncogott Danielisz.
-Nem is tudom, ki hisz még mindig a tündérekben, meg abban, hogy egy bizonyos aranyszemű fiú valójában herceg…Te inkább való vagy az álmok világába, mint ide!
-De ha odamennék, mit csinálnál nélkülem?- kérdezte cinkos mosollyal Danielisz. Nevetve mentek végig az utolsó utcán, amelynek a végén már látták a kikötő árbocerdejét.
-Ott! Ott van a mi hajónk, nézzétek!- kiabálta izgatottan Augustina, az egyik szobalány. Kinyújtott karjával mutatta az irányt. És valóban, ott horgonyzott vörös keresztes fehér vitorlákkal, oldalán az olyan nagyon hiányolt és vágyott arany keresztes körrel. Ujjongásban törtek ki a lányok, mikor megpillantották, hogy a hajóról levezető pallón férfiak állnak.
-Istenem, add, add, hogy ott legyen!- mormogta összetett kézzel valaki Danielisz háta mögött. A hajón álldogáló fiatal férfiak, mikor észrevették a lányokat, éljenzésben törtek ki, valóságos füttykoncertet adtak, majd leszaladtak a rakpartra.
-Élsz! Visszajöttél!- kiáltozták, sikították kacagva a lányok, amikor odaértek hozzájuk a kedveseik. Danielisz egyszer csak azt vette észre, hogy valaki megérinti a vállát. Megfordult, és felnevetve a bátyja karjaiba vetette magát. Közben eleredtek a könnyei is, de nem sokáig sírhatott megkönnyebbülten, mert a fiút a másik oldalról is átölelték, Iréné volt az. Hárman együtt sírva nevettek örömükben. Aztán Danielisz kihámozta magát Teodóziusz öleléséből, átadva helyét a barátnőjének. Pár percig meghatottan figyelte, mennyire örül mindenki a hazatért kedvesnek. Csak egyvalaki hiányzott, csak egyvalakinek a régen vágyott hangját nem hallotta.
-Hol van Andronikosz?- kérdezte meg hirtelen a bátyjától. Remegve várta a választ, jaj, mi lesz, ha kiderül, hogy nem is él már? Egy pillanatra kihagyott a szíve, mikor látta, hogy a testvére félrenéz. De csak azért, hogy elrejtse mosolyát.
-Ne félj, él! Úgy két hónapja csúnyán megsebesült, azért nem tudott levelet írni neked…- magyarázta Teodóziusz, de látva a két lány tekintetében fellobbanó aggodalmat, gyorsan hozzátette-…De már meggyógyult, csak a karja van bekötve. Most viszont nem tudom, hol lehet. Mikor lement a nap, még itt volt, az biztos!
-Megkeresem!- jelentette ki sóhajtva Danielisz, sarkon fordult, és elsietett. Bátyja homlokráncolva nézett utána, Iréné pedig nem tudta eldönteni, hogy csalódott vagy megkönnyebbült sóhaj volt-e a barátnőjéé. A puhán leszálló, szokatlanul csöndes koraéjben messzire elhallatszott a kikötő zsibongása, a kiabálás, nevetés. Danielisz halk léptekkel sietett hazafelé a kihalt utcákon, amelyeket ezüstszürkébe öltöztetett a holdfény. Maga sem tudta, mit érez. Csak abban volt biztos, hogy fél a találkozástól. Rettegett, hogy milyen lesz a szerelme, akit három éve úgy ismert, mint senki más. De a háború megváltoztatja az embereket. Teodóziuszon nem látszott, de ő mindig is jól el tudta rejteni az érzéseit, egyet kivéve. Azt mindenki látta rajta, hogy fülig szerelmes Irénébe…de vajon a mindig nyílt Andronikosz? Vele mi történt? Mennyire lett más? Megfakult-e szemeiben az arany ragyogás? Sötétebb lett-e a lelke, kínozzák-e emlékek?
-Félek, kedvesem! Milyen lehetsz? Ó, bárcsak…nem is tudom, mit szeretnék. Szeretnélek újra látni, átölelni, de úgy rettegek!- mormolta félhangosan a lány, ahogy végigment a városon. Odaért a keskeny kis utcához, és csak akkor tűnt fel neki, hogy már jó ideje lépéseket hall maga mögött. Mikor befordult a sarkon, gyorsabbak lettek a léptek. Danielisz is gyorsított, már szinte rohant, tudta, hogy így egyedül könnyű préda. Zakatoló szívvel kopogtatott a kapun, örökkévalósának érezte, míg kinyitotta a kapus. Becsapta maga után a kis ajtót, és átsietett az udvaron, épp felért a főlépcső tetejére, mikor újra kopogtatott valaki a kapun. Megállt, hogy lecsendesedjen a szíve, és kíváncsi volt, ki lehet az ilyenkor.
-Irénéék még nem lehetnek-, döntötte el magában, és leste, hogy kit vezet be a kapus az udvarba. Egy magas, köpenyét a fejére borító alak volt az. Amikor megfordult, hogy kérdezzen valamit a kapustól, egy ezüstös kardhüvely csillant meg az oldalán.
-Még itt lakik Danielisz?- kérdezte egy ismerős hang, amelyből kicsendült az aggodalom. Danielisz megborzongott. Az alak levette a köpenyét, és a karjára terítette. A lány odafönt a lépcsőn megkapaszkodott a korlátban, összeszorult torkán egy hang se jött ki, pedig kiáltani szeretett volna. Egy nevet sikoltott volna. Ehelyett, mikor visszanyerte az egyensúlyát, előbb mindkét kezét a mellkasára szorította, hátha csendesül a szíve dörömbölése. Aztán a szája elé kapta a kezét, és szélvészként lerohant a lépcsőn. A lépések zajára a köpenyes is feltekintett, aranyszín szemei elkerekedtek, eldobta a köpenyt, és széttárta a karjait. Az egyiken kötés fehérlett. A lány szinte a nyakába ugrott, erősen átölelte a fiút, aki körbepördült vele, aztán letette.
-Hazajöttél! Itt vagy! Ó, Istenem!- suttogta könnyezve Danielisz, arcát Andronikosz mellkasához szorítva. Még közelebb bújt kedveséhez. ’Vékonyabb lett, izmosabb és magasabb’- gondolta, és feltekintett az arcába.
-De a szemed a régi!- mondta ujjongva.
-A tiéd is. A hajad hosszabb, és kiteltél. De nekem tetszik így- suttogta cinkos mosollyal a fiú. Egy pillanatra megrázkódott, és keserű, fájdalmas vonásba torzult az arca. De aztán újra a lányra nézett, és ragyogó szemmel felsóhajtott.- Hazajöttem!- suttogta ő is sírva, fejét lehajtva a kedvese vállára. Danielisz szíve bolond táncot járt, és abban a percben megértette. Megértette, hogy mindegy, mennyi borzalmat látott és élt át a fiú, mindegy, hogy mennyire változtak meg mindketten, még mindig szeretik egymást, és ez az, ami számít. Fejük felett ragyogtak a csillagok, a fal mellett futórózsák lehelték feléjük a szerelem illatát, valahol fülemüle énekelt, miközben átölelték egymást. A lány felemelte a fejét, hogy a fiú szemébe nézzen, egy csókban összeért az ajkuk, és a szívük onnantól örökre egy ritmusra dobogott.