Az ellopott életed

Sikeres érettségi van a hátad mögött, így megteheted, hogy azon töprengsz, melyik egyetemen lógasd a lábadat. Számtalan szebbnél szebb gondolat jut eszedbe, vonz a színdarabrendezés, az újságírás politika, de a legnagyobb szenvedélyed mégis az irodalom. Bár már próbálkoztál evvel-avval a végzet és a balsors magyartanári jövőt sejtet. Ebben a korai stádiumban ez még nem is tűnik a számodra vészesnek… Ma már tudod, hogy a bölcsészkaron nem viccelnek.

………………………………………………………………………….

Az első hetek elteltek, megkötötted a szükséges és szükségtelen ismerkedéseidet, „barátságaidat” és próbáltál lazítani, mert azt hallottad az egyetemi évek a legszebb évek. Ha bulizni hívtak elmentél, mert az volt az életed elve, hogy jól érezd magad a bőrödben. Közben ontottad magadból a verseket, ahogyan tetted azelőtt is, de kiderült szakavatott körökben, hogy régimódi vagy. E kudarcot nem bírtad elviselni, a teljes romba dőlésednek ez volt az első lépése. Bosszút esküdtél az egész világ ellen, de valójában csak arra döbbentél rá, hogy változnod kell.
Közben az egyetemen is megkomolyodtak a dolgok. Be kellett adni az első dolgozatokat, s neked egyiket se méltányolták, úgy ahogy azt elképzelted. Hiába, ez van, ha most engedtek ki középiskolából és már tudományos szakdolgozatot várnak el tőled. Az első vizsgaidőszakban alig mentél át egy pár vizsgán, akkor azt hitted minden veszve van. Kacérkodtál a gondolattal, hogy itt hagyd ezt az egész cirkuszt, de valamilyen oknál fogva mégse tetted. A válladra nehezedő balsors ellenére egyre jobban érezted, hogy valakivé válnod kell és azt, hogy az irodalom az életed, mert másra itt nem jut idő.

………………………………………………………………………….

A kezdeti kudarc nagymértékű volt. Még ma sem tudod néha, hogyan tovább, de mindenképpen valami rejtett emberi erő által vezérelve menetelsz előre, ahogy csak tudsz. Normális emberek azt mondják rád bolond vagy. A sok ilyenfajta megjegyzések közepette egyre inkább megfogalmazódik benned a kérdés: „Aki meg van győződve róla, hogy egyedül csak ő normális az bolond?” Válaszod is van, ugyanis megrögzötten hiszed, hogy csak te látod, hogy valami nincs rendben azzal, amit átélsz.
Manapság is merengsz, néha mi lenne, ha a bulik királya lennél? Mi lenne, ha sok ember felnézne rád a merészséged miatt? Sokszor álmaidban elképzeled magad izmosan, bombázó nőkkel az oldaladon, hogy egyszerre tízzel van dolgod… Amikor hirtelen a távolban megszólal egy vészharang, egy kopár és sivár tájon vagy. Előtted egy templom jelenik meg, majd tisztul a kép és inkább kápolnának tűnik, körbe fordulsz, és körülötted sírok vannak és kripták. A távolban feltűnik négy sötét alak és négy gyermek méretű árny. Megindulsz feléjük és közben szánalmas megjegyzést teszel:
– Szegény hulla! Jó sok embernek hiányzik.
És haladsz tovább. Egyre inkább kifinomulnak a képek, az alakok és a sírkő egyre inkább megfejthető. Az alakok háttal állnak neked ezért róluk nem tudsz sokat mondani. De a papot felismered. Ő volt az, aki megkeresztelt.
– Vajon kit temetnek? – dereng benned továbbra is a kérdés.
Egyre közelebb mész. Két alak áll a sír jobb oldalán egymást karon fogva egy nő és egy férfi a másik oldalon pedig egy nő egymagában, de hirtelen végig fut a testeden a hideg, mert a sírkő a számodra készült. Édesanyádnak tengernyi könnye hull, édesapád arca a megszokottnál is komorabb, sötétebb, s a keresztanyád arca falfehér. A sírköveden a számadatok alatt egy rövid versike tűnik fel:

„Amit lehet próbáltam megtenni,
Feladatnak mindig megfelelni;
De már látom, hogy nem volt értelme,
Mert gonosz az ember szent kegyelemre.”

Mennydörögve kárörvendő egyetemi tanáraid képe tűnik fel az égen… Hirtelen, tocsogó, verejtékben, zihálva kapod fel a fejed hajnali négy órakor a vekker hangjára. Még tanulnod kell a mai vizsgára. De álmod után elmerengsz, még egy kicsit azon mi értelme van eme őrületnek. Nem mintha a válasz nem lenne egyértelmű, inkább az a kérdés mi megfogalmazódik benned, hogy te mi értelmét látod a dolognak? De erre válasz rengeteg van. Nem ájtatoskodsz tovább, mert ez a második esélyed letenni a vizsgát és nem szeretnéd megadni az egyetemnek azt a lehetősséget, hogy anyagilag is megfejjenek, ha már idegileg meg tették.
Nap, mint nap tapasztalod, ha tanul az ember az idő gyorsabban elhalad a feje felett. Egy röpke pillantást vettel az órára és már rögtön kétségbe esel. Fél órád van a vizsgáig és fél órába telik az egyetemhez vezető út, bár anyagilag nem állsz, valami jól mégis elhatározod, hogy taxiba ülsz. Valami harmadnapos gúnyát magadra öltesz, kiszeszezed magad, cipőt húzol és rohansz. Ki a házból le a lépcsőn, ki a tömbházak udvarából, át az úton és hirtelen bevágod magad egy taxiba. Szegény taxi sofőrnek köszönni sincs ideje, mert őrült tempóban mondod:
– Pe Horea, la Facultatea de Litere (román, a Horeá-ra, a Bölcsészet tudományi karhoz.)
A sofőr csak hallgat, elég csak rád néznie és tiszta dolog, hogy, nincs mit mondania. Karórádról le nem veszed a tekintetted, mint a balsors szelleme fut át az elmédben a gondolat, hogy bezártad-e az ajtót a lakásban. Rémít a negatív válasz, de ebben a percben nem tud érdekelni, mert annyira lefoglal, hogy megszerezd a harminc kreditet, vagyis, hogy teljesítsd annak feltételét, hogy ne ismételd az évet.
Az egyetemhez ért az autó, a taxis megállítja az órát, te oda adod, neki a pénzt, villám gyorsan elköszönsz és nem is jut eszedbe, hogy visszajárót kéne várnod, még akkor sem, amikor a taxis utánad kiált, te csak fejvesztve rohansz az épületbe és aztán az első emeletre. Pont időben érkeztél, ez a mai napod első és egyetlen szerencséje. A tanár a diákokat tereli a terembe. Bemész, helyet foglalsz az első padsorban és várod szorgalmasan a tétel kiosztását.
Az idő, aminek a bekövetkeztét egyre inkább az elméd sínylette meg most itt van bekövetkezett. Ránéztél a lapra és nekifogtál az első tétel megoldásának. Jutott eszedbe „számtalan szebbnél szebb gondolat”, de minddel kapcsolatban volt egy sanda gyanúd: Nem éppen az, ami kéne, legyen. Nem számított. Te írtál, hogy ne maradjon üresen a lap. A karórád egyre hangosabb vert tiktak-t. A szívedet pedig a torkodban érezted, mikor a professzor tekintélyes hangja az írást abba hagyni szólított fel. Vége volt.
Eltelt egy hét és megtudtad, nem kell évet ismételned. Akkor nap madarat lehetet volna fogatni veled. Nem maradt el vizsgád ebből a félévből és ez az ezer tonnás kereszted súlyát megfelezte. Feldereng egyik tanárod szava, aki a téli pótvizsgaidőszak ellen méltatlankodott: „Egy hét alatt nem lehet csodát tenni.” Elképzelted, ha most itt lenne, akkor megmondhatnád neki:
– Lám, én megtettem, amit nem lehet, Pista.
De ezt te sem gondoltad komolyan, mert egész életedben nem engedtél meg magadnak személyes vagy ironikus megjegyzéseket a tanárokkal szemben, és ezt a hagyományt jól tudod, hogy pont most kell tisztelned. Ha valaha is meg bűntettek az iskolában az a sunyi gyerekek miatt volt, akiket felebaráti szeretetből védeni próbáltál. Csak nevetgélsz rajta, hogy milyen hülye, is voltál, ha felelni kellett, akkor te felajánlottad magad, hogy a többieknek legyen ideje jobban felkészülni. Ez nem mindig járt haszonnal, de a könyörgők, mert voltak olyanok is egyszer sem mondta hálát, azért amit tettél. Ami legjobban elrémiszt az egészben az, hogy ha újra kéne kezdeni te érettebb fejjel is megtennéd ugyanazt. Hát nem kiábrándító? Tényleg régimódi vagy.
………………………………………………………………………….
Az első sikeres féléved óta tíz év telt el. Megszerezted könnyen az első diplomádat. Csak abban a fránya harmadévbe tört bele a bicskád hegye. Azóta már a PhD. cím ékesíti a nevedet két könyvvel járultál hozzá az irodalom tanulmányozásának egyszerűbbé tételéhez. A diákjaid kedvenc tanára vagy, mert képes vagy a megengedhető kompromisszumokra, mert saját bőrödön tapasztalt iskolaélményeid erre tanítottak meg.
Verseid a tiszteletre méltó egyetemi tanárodnak (csak egy tanárnőt tartottál méltónak a tiszteletre) köszönhetően megjelentek már a másod év végén, ennek következtében a kiadók már nálad jelentkeztek egymás nyakára hágva, hogy csempész egy kis múlttal valami újdonságok a kiadványaik közé. Nem volt ellenedre ez a dolog, sem de mégis amikor este tizenegykor hazamentél a legénylakásodba csak arra tudtál gondolni, hogy már a harmadik X-en is túl vagy, családod nincsen nővel még nem volt dolgod, és egy nagy nulla vagy már a nőzésben, nem mert az egész életedet az töltötte ki, hogy a seggedet növesztetted a könyvek és a Laptop mellett. Szerény vacsoraként, gyorsfagyasztott hamburgert fogyasztasz el, hiszen bár egyedül élsz a konyhai tudományod csak az evésig és a mikró hullám sütő használatáig terjed. A vacsora után neki kezdesz az aznapi filmrendezői és forgatókönyvírói okulásodnak, ugyanis már Hollywoodban látod az egyetlen kiutat a szánalmasan üres kis életedből. Szerencsére az egyetemen ahová most beiratkoztál már adnak annyi kedvezményt, hogy nem kell bejárnod és az előadásokat is elküldik e-mailben.
Egykor hajnalban sikerül aludni, térned, de ez az állapot nem tart sokáig, ugyanis már évek óta egyetlen rémálom gyötör álmaidban melyből már lég leszűrted, hogy ha meghalsz, nem hiányzol majd senkinek. Próbálsz te visszaaludni, de sosem sikerül valahányszor lecsukod, a szemed csak a papot látod, aki megkeresztelt és a sírodat, mert az óta, összevesztél szüleiddel közeli rokonaiddal sorsodért, mert úgy érezted, hogy miattuk történt minden, úgy ahogy történt. Egész életedbe a világ elvárta tőled, hogy bizonyíts. Kezdetben csak a külvilág, de már oly sok elvárás után önmagadtól is elvártad, hogy legyél valaki.
Miért? Tevődik fel benned a kérdés. Miért kell, te a világnak bizonyíts? Mit bizonyított neked a világ? Csak egy valamit. Azt hogy az élet nélküled is megy tovább, olyan mindegy a világnak, hogy te élsz-e vagy halsz-e az élet nélküled is a megszokott rendjében megy tovább. Akkor meg miért igyekeztél a megfelelni az elvárásoknak? Az ember, aki meg kritizálta a verseidet az vagy segíteni akart vagy saját magát tartotta mesternek és kötelességének érezte téged lealacsonyítani Ady Endre szintjére. A vicc az, hogy a magyar irodalomban az emlegetett szinthez csak a nagy neveket lehet társítani. A középiskolában Kovács András Ferenc neve hangzik el, néha Orbán János Dénessé, de az emlegetett mesterekké sosem.
Ha már irodalmi pályán úgy érzed, hogy nem tettél eleget önmagad elvárásainak sokoldalú érdeklődésed másik területén próbálod ki magad. A siker, amire mindig is vágytál itt sincsen garantálva, de nem érdekel, mert már rég elhatároztad: „Az írás és más semmi.”
Sok ember játszotta el azt, hogy az istened sok ember helyezte homályba a sorsod, s ezáltal éreztette veled, hogy te elveszett eset vagy. Hinni hiszel Istenben, de úgy érzed, hogy olyan életet adott neked, hogy már nem is tudsz kérni tőle semmit. Magadban kitisztult a helyzet: Isten nem tartozik neked semmivel, de te se neki, elvégre minden bajod az megszületésnél kezdődött és ott kezdődik örökre el, amikor radikális nézeteid miatt Isten a pokolra vett. Ám te, akkor is állítod, hogy Isten az egyetlen gyilkos, kinek nem vétek a gyilkosság, és aki nem tudod az ősbűnért megbocsátani.
Rápillantasz forgolódva az ágyban kényelmetlenül a vekkerre és döbbenten fejbe vág a felismerés három órát sikerült aludnod ma éjjel is, és már készülődnöd kell az újabb napra. Arcod olyan, mikor a tükörbe nézel, mintha egy boksz ringből jöttél volna, a verejték még mindig csorog az arcodról lefelé, de te megmosakodsz és készül fel a következő napra.
Miközben elfogyasztod, az újabb adag gyorsfagyasztott reggelidet ábrándozni kezdesz. Egy Hollywood-di forgatás lakókocsijában látod magadat a veled egykorú színésznő éjszakai társaságában, s elmerengsz a részletekben, de az illem tiltja, hogy erről az olvasóközönség értesüljön. Nem érdemes megrontani a fiatalabb generációt így is eléggé pajzán korban él az ember. Ábrándozásaid hatására mélán majszoltad az ételt, ami előtted állt.
Naponta döbbensz rá és naponta tagadod meg, hogy a céljaidban, melyeket üldözöl, a hatalomra vágysz. Eddig csak veled bántak bábuként és azért lettél tanár, hogy úgy kezeld, ahogy veled elbántak. Meg is tetted volna, de mikor beléptél első órádra az ötödik osztályba megesett a szíved a gyerekeken és úgy tervezted, hogy felvilágosult diktátor leszel, vagyis diákjaid elvárásainak akarsz majd megfelelni. Rádöbbensz, hogy újabb elem került az életedbe minek meg kell felelned, vagyis ismét bizonyítanod kell.
Bizony monoton egy élet vár, mint frissen doktorált filológus. Eljövendő napjaid nem ígérnek ennél szebb napokat. Néha még az is eszedbe jut, hogy ez csak egy rémálom, a kóma alatt és mindjárt felébredsz, de az egyre inkább telő napok rád cáfolnak: EZ AZ ÉLET, NINCS MENEKVÉS. Igazságtalannak érzed az egészet. Egész egyetemi alatt bizonyítója voltál annak, hogy milyen szépek az egyetemi évek, de csak a más évei, a tieid nem voltak azok. Leginkább másokat hibáztattál a kudarcaidért, de ma már tudod, hogy Isten a hibás és te, csak utána jönnek mások. Azonban, ha mindig a legjobbra törekedtél, akkor te nem tehetsz semmiről, ami veled történik, csak annyiban vagy hibás, hogy megtetted, amit megtehettél és pont ezért történik mindez veled. Nem tudod ki, vagy kik, de úgy érzed ellopták az eltervezett életed. Az egész világra undorral tekintesz, de egész életedben csak önmagadat szeretted.
Naponta gyászolod az ellopott életed.