Újjászületés (3. fejezet)

Napokig járkáltam fel-alá a kórház folyosóján tétlenül, hol az egyik, hol a másik beteg szobája előtt. A gondolatok már rég kikeverhetetlenségig kócolódtak a fejemben, azt sem tudtam melyik végéről kezdjem el kibogozni. Csak járkáltam, ültem, kávéztam, megint járkáltam, majd leültem, elaludtam, felébredtem. Így ment ez majdnem egy hétig.
Egyre csak az búgott a fejemben, hogy a történelem nem ismételheti önmagát. Nem lehet, hogy még egyszer átéljem ugyanazt az érzést, ennyire nem szúrhat ki velem az élet. Legutóbb is majdnem belerokkantam. Három pszichológus alig bírt újra életet lehelni belém, nem tehetik ezt velem újra.
A kétségbeesés legvégső határáról ráncigált vissza az orvos. Sosem felejtem el, ahogy kilépett Kyra szobájának ajtaján. Felemeltem könnyes, kialvatlan, és zavarodott tekintetem a földről, és láttam, ahogy hozzám lépked. Fehér köpenye itt-ott kopottas volt ugyan, de így is a megfelelő érzést keltette bennem. Tudtam, vagy a végső döfést, vagy a megnyugvást hozza nekem. Csak ez a néhány szó maradt meg abból, amit mondott: „Túl van az életveszélyen.”
Ez a néhány szó viszont nemcsak Kyra életét jelentette, attól tartok az enyémet is. Testem ismét élettel telt meg, újra dinamikusnak, és végtelen erősnek éreztem magam.
– Bemehetek hozzá? – kérdeztem szemlesütve, hiszen a legutóbbi látogatásom is majdnem az életébe került.
– Még nem. Holnap viszont már biztosan. Menjen haza, pihenje ki magát. Rossz magára nézni. – mondta a jó hírt hozó mentőangyal, miközben lerángatta kesztyűjét a kezéről.
Mivel más dolgom úgysem volt, megfogadtam az orvos tanácsát. A kisfiút a nővérekre bíztam, akik nem sokat tiltakoztak. Mindenki imádta Paulo-t, még a legmorcosabb portás is rögtön kacagni kezdett, ha meglátta a mosolygós tündérkénket.
Hazaérve bedőltem egy nagy kád forró vízbe, ellazítottam magam. Szememet becsuktam, de így is láttam a pislákoló gyertyák fényét, amit előzőleg, lámpa helyett raktam a fürdőszobába. „A mesterséges fény bántja fáradt szemet, használj gyertyát.” – még mindig a fülemben cseng édesanyám okítása.
Mire kihűlt a víz, már a kóma határán voltam. Gyorsan megtörölköztem, és már bele is huppantam az ágyba. Valószínű már a huppanás pillanatában aludtam.

Álmomban egy mező közepén ültem, körülöttem virágok bontogatták szirmaikat. Úgy éreztem, egy virág-szépségverseny zsűrije vagyok. Néhány méterre tőlem tehenek legelték a dús és erős fűszálakat. A csintalan borjak el-elkószáltak, de néhány méternyi egyedüllét bőven kielégítette kíváncsiságukat. Jobban érezték magukat anyjuk közelében. A mező végénél egy erdő terült el kevélyen. A fák sűrűn egymás mellett helyezkedtek el, tövüknél bodzabokrok illegették magukat, mintha azt kérnék, őket is zsűrizzem.
A levegő tiszta és mézillatú volt, átjárta tüdőm minden apró rejtekét. A madarak dala tisztán érthető, szívet gyönyörködtető volt. Egyszóval átölelt a természet tökéletesen magasztos mivolta. Elterültem azon a néhány négyzetméteren, amit a magaménak gondoltam. Szemem a kék ég felé meredt. Csak bámultam a magasan szálló madarakat, akik vidáman cikáztak a levegőben. Testem és lelkem egyaránt a nyugalom szigete volt. Talán el is bóbiskoltam kicsit, nem emlékszem.
A következő pillanat, amit tisztán láttam, hogy valaki szembe néz velem. Megijedtem, és ugrottam is volna fel rögtön, de a testem nem mozdult. Egy gyönyörű szempár meredt rám, egyre közelebbről. Majd amikor már majdnem összeértek a szempilláink, akkor ismertem fel benne Kyra tekintetét. Abban a pillanatban fel is ébredtem, kiugrottam az ágyból, és levegőért kapkodtam.
– Úristen! – gondoltam – Rémálom.
Aztán tovább gondoltam. Rémálom? De hiszen minden olyan csodálatos volt és….
Jesszusom, hány óra? Milyen nap van? Mi van velem? – futottak át a gondolatok a fejemben, közben a telefont matattam az ágy mellett.
Majdnem rosszul lettem, mikor megláttam az állást. Két napot aludtam át majdnem, közben azt sem tudom, hogy …
– Mi van Paulo-val, Kyrával? Úristen! – rikkantottam a levegőbe és már tárcsáztam is a kórház számát.
Persze senki sem vette fel. Hajnali három óra, hogy is képzelhettem…

– Egyértelműen Kyra szemei voltak. Csak meredt rám, ugyanúgy, mint akkor, amikor a földön feküdt – próbáltam visszaemlékezni az álmomra.
– Ez két dolgot jelenthet-, fejtegettem tovább – vagy javul az állapota, vagy… na nem, az nem lehet, hiszen az orvos is azt mondta, túl van az életveszélyen. Na igen, de annak már két napja, mi van ha…? Nem, nincs ha. Jól van, és csak a fáradtság miatt láttam „rémeket”.
Ezzel nyugtattam meg magam, miközben bekapcsoltam a tévét, hátha reggelig észrevétlenül elüti az időmet. Nem jött össze. Egy perc is végtelen hosszúnak tűnt, miközben a tévében hangyafocit nézhettem csak.
– Takarítás – jutott eszembe a megmentő gondolat.
Neki is fogtam lázasan, port törölni, porszívózni, felmosni, de az idő csak nem telt. Egy óra alatt még sosem raktam rendbe a lakást, de most sikerült.
Elkeseredetten roskadtam le az ágyra. Az óra épp akkor ütötte el a négyet. Még két óra. Ennyi időm van arra, hogy felkészüljek a legrosszabbra. Nem fog menni.
Szívem vadul kalapált, gyomrom a torkomban lüktetett. Fogaim vacogni kezdtek, kezem remegett, a lábamat, pedig a görcs húzta.
– Mint egy vén csoroszlya – gondoltam magamban, magamról. – szedd már össze magad, hogy nézel ki?
Eldőltem az ágyon, és vártam, hogy múljanak a percek, negyed órák, a felek, a háromnegyedek, majd az egészek. Tétlenül bámultam a plafont, a rajta mászó legyet és molylepkét.
A gondolataim egymás után pörögtek, meg sem tudtam volna mondani, hogy mi járt a fejemben. Egyszer csak megjelent az óra számlapján az a bizonyos hatos.
Tettre készen ugrottam fel. Táskámat felkapva meg sem álltam a kórház harmadik emeletének portájáig.