Karácsonyfa

Nehézkesen ereszkedett le a szőnyegre a karácsonyfa mellé.
A nyújtózkodó mozdulattól megfájdult a dereka, a köhögés megint kifárasztotta.
Nézte, nézte a lecsupaszított fát, és arra gondolt, hogy mennyire egyformák.
Akár magamra is aggathattam volna a díszeket – sóhajtotta keserűen. Ugyanaz a sors. Reményteli fiatalság, csillogás, vágyakozó, kíváncsi pillantások futnak végig rajta, vajon mit takargat, mit ígér. Aztán a díszek –a család – terhei, talmi ragyogása. És amikor megfosztják mindenétől, amit csak adhat, maradnak a lecsupaszított ágak, a lemeztelenített lélek, és a magány. Már nem áll meg mellette senki, nincs kedves szó. Minek? Már nincs ajándék, már nem tud adni. Kifosztották. Nem, azért ez nem teljesen igaz. Még adhat, még adhatna. Csak már nem kérnek tőle, belőle.
Ez az élet rendje – sóhajtotta, és megpróbált felállni.
Mire feltört volna belőle a fiatalos dac, hogy lehetne ez másképpen is, keserűen legyintett. Óvatosan levette az utolsó díszt a fáról, és nagyon óvatosan tette ki az udvarra.
Hogy ne fájjon.
Legalább a fának ne.