Barterjárat 5.

Meg kell valljam, hogy korábban semmit nem tudtam erről a kolostorról, sőt nem is hallottam róla, ma úgy gondolom, hogy szerencsés vagyok mert láthattam, szegényebb lennék, ha ez kimaradt volna az életemből.
A Rilai Kolostor Bulgária legnagyobb, és leghíresebb keleti ortodox kolostora, lélegzetelállítóan gyönyörű környezetben 1147 méter tengerszint feletti magasságban, egy völgykatlanban helyezkedik el Rila község közelében. A kolostor parkolójából csodás látvány tárult elénk: kissé távolabb a több mint 2700 m magas Maljovica hegycsúcs méltóságteljesen őrködött a környék fölött, hóval borított süvege májusban szinte meseszerűnek tűnt, annál is inkább mivel szikrázó napsütésben kellemesen meleg volt. Tőle balra, és közelebb, az alacsonyabb hegyvonulaton a zöldnek megszámolhatatlan árnyalatában gyönyörködhettünk, fenyőerdők, majd lejjebb lombos erdőségek, még lejjebb biliárdasztal simaságú, és színű legelők, amelyeken, mint egy-egy lassan mozgó barnás pamacs legelnek a juhnyájak. Idillien békés, és gyönyörű környezetben épült a kolostor, ami nem kevésbé szép és lenyűgöző látvány.
A Rilai Kolostort a bolgárok legnagyobb nemzeti szentje Szent Iván Rilszki (876-946) alapította a X században. A kolostor kívülről egy várszerű erődítményhez hasonlatos, mindössze két szűk kapun lehet bejutni, a parkoló felüli bejáraton a Dupnicai kapun és vele szemközt a Szamokovi kapun, a kapuk azokról a településekről kapták a nevüket, amerre az út vezet tőlük. Belépve meglehetősen nagy udvarba jutunk, a kolostor alapterülete kb. 8000 négyzetméter. Ebből 3700 négyzetmétert maguk a kolostorépületek tesznek ki. A székesegyház és a Hrejlo torony 1100, míg az udvar 3200 négyzetméteren fekszik. A részben kövezett, részben füves udvart szabálytalan négyszög alakban veszik körül a hajdan volt szerzetesi lakhelyek három szinten, árkádos elrendezésben. Az udvar árkádjai alatt hatalmas freskón az alapító, és a keleti egyház szentjei, a kép lenyűgözően szép, turisták, és később mi is előtte fényképezkedünk. Apropó fényképezés, benn az épületekben tilos fényképezni, így a csodálatos ikonokat nem lehetett megörökíteni, ami persze érthető, védeni kell a felbecsülhetetlen értékű műkincseket.
Bár a kolostort a tizedik században alapították mai állapotát 1847-ben nyerte el, mivel a történelem viharai igencsak mostohán bántak vele, főleg a török dúlást szenvedte meg. Annak ellenére, hogy több mester, és művész dolgozott rajta az évek folyamán, a kolostor épületegyüttese tökéletes harmóniát áraszt. Szóval csodálatos napot töltöttünk Rilában, és még nem volt vége.

A program szerint innen a vállalati üdülőbe megyünk, itt lesz a vacsora, és itt töltjük az éjszakát is
A parkolóból még egy búcsúpillantást vetettünk a kolostorra és mintegy félórai autóút után megérkeztünk az üdülőbe.
A hely, a környezet, és az egész miliő, ha egy szóval szeretném jellemezni, akkor azt mondanám, és mondom is, hogy varázslatos. A nyugalom, a harmónia, a késő délutáni napsütötte hegyek valószínűtlen békét sugároztak, felkapaszkodtunk néhány tíz méter magasba, az épület fölé, onnan a hósipkás csúcsot is láthattuk, amint a lenyugvó nap a „kupola” nyugati oldalát vörösre festi, a keleti oldala pedig hófehér, a látvány lenyűgöző volt. A csendet „hallgatni, és hallani” lehetett. Eszembe jutottak a Balkánról elterjedt sztereotípiák, miszerint forrongó, nyugtalan, békétlen, stb. Ott és akkor, azt gondoltam, hogy aki háborúzni, vagy csak másnak rosszat akar, jöjjön el ide a Rilai Hegységbe egy napra, és biztosan eláll minden ártó szándékától, (Gavrilo Princip biztosan nem járt itt 1914 júniusában). Közben, míg ezen elmélkedtem lentről az üdülő udvaráról kiáltottak értünk, hogy menjünk le, a kiáltások hosszan visszhangoztak a majdnem tökéletes csendben. Az udvaron jóféle konyakkal várt a Direktor, az italnál azonban jobban érdekelt amint egy hatalmas tölgyfa alatt nyársra húzva parázson forogat egy bárányt a létesítmény gondnoka, sörrel kenegeti, majd a parázs nagy részét kihúzza alóla, mondván még egy pár perc és kész. Mit szépítsem éhesek voltunk mindnyájan, és a pirosra sült bárány látványa, és fenséges illata beindította a pavlovi reflexet valamennyiünknél, ezt észrevehette a gondnok is, egy kistányéron egy nagyobb falat húst nyújtott felém, mondván”próba”, mit mondjak a ropogós, ízletes, nagyon finom volt, mindenki kapott egy-egy falatot, és mindenkinek nagyon ízlett. Szóval a próba kiválóan sikerült, hanem az előadás… Nem számítottunk a bolgár „Pató Pál effektusra”, mármint, hogy „hej ráérünk arra még”. Egy szó, mint száz eltelt vagy két óra mire feltálalták a sültbárányt, ami akkor már sem ropogós, sem ízletes, sem guszta nem, csak hideg volt. Nem tudom ettek-e már sültbárányt hidegen, hanem ne is próbálják meg, különösen úgy ne, hogy előtte megkóstolják frissen, ropogósan.
Vacsora után a fiúkkal ismét felmásztunk az előbbi helyünkre, a helyiek figyelmeztettek, hogy messze, és egyedül ne csavarogjunk el, mert barnamedvék is vannak a környéken. Amikor felértünk ismét csodát láthattunk, majdnem telihold volt, és szinte szikrázott az égbolt, az üdülőnek háttal állva a földi fények nem zavarták azt a gyönyörűséget, ami ott elénk tárult.
A Hold megvilágította a hegyeket, völgyeket, a hegyoldalak tisztásait, és erdőit, mintha egy ezüstös zöld selyem fátyollal takarta volna be a tájat, távolabb a hófödte csúcson a hegy ezüstkoronája csillogott, s tette felejthetetlenné a látványt.

Folyt.köv.