Mint odvas fa tövében
Szunnyadó szív,
Meghalt az érzés, meghalt rég
Csók csattant olykor,
Mámor borát ittad, ittam,
Víg, s tétova mozdulattal intettél
S én vissza néked
Taszít a gondolat, hogy újra és újra
A reménytelen várunk biztos talajra
Építsük, majd romboljuk
Temessük a föld alá, hogy holnap kiáshassuk
Vak voltál!
Szemed látóhatára szűk térbe zárt csalfa illúzió!
Tápláltad képzeted, hagytad elveszni!
Hagytál elveszni…
Megtört a világ, de te csukott szemmel
az ég kékét egy tengerhez mérted
Tengerhez, mi árad, mint folyó
Ki magába ölel olykor,
Ki ölébe emel olykor, vagy néha eldob…
Hagytad, hogy beleroskadj!
Hagytad, hogy beleroskadjak…
Ím’ most: intek néked szép virág
Szerelem oly édes, keserű is voltál
De termő még a föld
Néhány mag még lapul mélyen
Kibújva tán a legszebb virág lészen.
Intek néked szép virág
By beregdikarol
3 hozzászólás
Nekem tetszik ez a vers, szomorú, szerelmes strófáival. Üdv: én
Szia Karol!
Szépet írtál! Egy helyen botlott meg szerintem olvasás közben: "A reménytelen várunk biztos talajra"… Talán nem kellene az "A" a sor elejére…
Nekem is írtak már hasonló változtatásra indíttató kritikát… szerintem nem fogadtam meg soha, nem is azért írtam… A Te versed…
Lényeg, hogy ettől eltekintve és ezzel együtt is tetszett!
Szeretettel: Falevél
hehe. köszönöm:-) rendben. én szívesen fogadom a kritikát, és észrevételeket. Köszönöm tényleg a hozzászólásodat! Karolina