Hajnal hasad…

Szinte minden nap látom a Hajnalt,
amint leveti csipkeköntösét,
és gyengéden, sirályszürke hajjal,
öleli a tér álmos emberét.
Hangtalan oson, s oly észrevétlen,
mégis, most itt érzem a bőrömön,
s tudom, hogy ti még alusztok éppen,
de nekem léptem már… a hűs kövön.

Szeretem a Hajnalt mikor ébred,
mert láthatom sejtelmes arcait,
mikor a Nap még fák között lépked,
aludni küldve az éj hangjait.
Kristályharmatát széthinti végre,
páfrányzöldben szunnyadó lombokon,
s oxidvörössel festi az égre,
most új nap kél az alvó bokrokon.

A tinta égnek, lenkékre mossa
libatollmeleg csillagpaplanát,
s barit felhőket húz a magasba,
hogy űzzék a királykék éjszakát.
Dalol, suttog, s csengettyű hangokon,
most felcsókol szendergő arcokat…
s a patakban, sófehér habokon,
egy csipketiszta… új Hajnal hasad.