Játék az idővel: Előjáték I/1

Január 29. 19 óra 25 perc
Peter Crisz kopott, szürke sportkocsija Bill Hubbard kifőzdéje mögött lapult a parkoló legeldugottabb szegletében. Crisz kissé hátrahajtotta az ülést, kényelmesen elhelyezkedett, és várt. Ha valaki akkor megkérdi tőle, mire, nem tudott volna felelni, vagy jobb híján azt mondja: a nyolc órás hírekre, pajtás; igen, a nyolc órás hírekre…

Crisz úgy vélte, a játék minden szereplője lelkes, műkedvelő sakkozóként csak a saját hálóját szőtte, oda sem figyelve ellenfele, vagy inkább ellenfelei bábuira. Aztán amikor mégiscsak világossá vált, ezt a partit egyikük sem egyedül játsza, nem maradt más hátra, mint kétségbe esetten küzdeni a biztosnak látszó vereség elkerüléséért… Bekapcsolta a rádiót. Valaki a szivárványról énekelt. Crisz szerette az ilyen lágy dallamos zenéket. Kordában tartották a gondolatait.

Amikor hazafelé indult munkahelyéről, még minden rendjén valónak látszott. Aztán a kezébe kerültek a reggeli lapok. Furcsa, máskor még bent át szokta futni valamennyit. Most azonban elmulasztotta. Így csak a kávéházban döbbent rá, a játék váratlan fordulatot vett. Pánikba esett. Menekülni akart. Átjutni a határon, mielőtt mattot kap. Beugrott a kocsiba, s néhány pillanat múltán már a gyorsforgalmi út felé száguldott. Menetközben volt ideje alaposan átrágni a dolgot. Túlságosan belebonyolódott saját tervei hálójába, ahhoz, hogy felfogja a többiek szándékát. De a jelek arra vallottak, nem egyedül járt így ezzel. Ez adhatott némi esélyt. Egy aprócska szalmaszálat, nem többet, de az adott pillanatban ez is elég lehetett. Nem kell tehát kapkodni. Még fordíthat a játszmán. Elszáguldott a felhajtó mellett, tovább a 27-es út felé. Majd alig tíz perc multán befordult a jó öreg Bill kifőzséjének parkolójába, s betolatott a nagy fűzfa al, miközben az esélyeit latolgatta. Akkor már biztos volt benne, hogy Tom borított fel mindent. Számíthatott volna rá. Csakhogy Tom eltűnt, s cirka hárommillió évig elő sem fog kerülni. Akár milyen okosnak is hitte magát a fiú, többé már nem változtathat a dolgok menetén. Őt tehát ki lehet pipálni. A második játékos Paul. Ő talán még ennyit se számít. Nem igen lát ki a számításai közül. Ha egyáltalán megtudta, hogy néhány adat kiszivárgott, csak alaposan összezavarodott. Nem, vele sem lesz gondja, viszont a tábornokot már nem veheti félvállról.

Crisz alaposan végig gondolva a dolgot, nem is értette, hogyan fajulhattak ideáig a dolgok. Rolfe annyira biztos volt a dolgában, hogy hagyta volna kicsúszni az irányítást a kezei közül? Ezt Crisz maga sem gondolta komolyan. David Rolfe nem az az ember, aki bármit vagy bárkit is kiengedne a markából. Másról lesz szó. Talán úgy véli, ilyen közel a célhoz semmivel sem kell már törődnie. Ha Paul számításai bejönnek, utólag szinte mindent megváltoztathat. Crisz beleborzongott a gondolatba. Nem érezte a változást, de nem volt biztos benne, egyáltalán érezheti-e bárki is. Ezért nem mert bemenni a csehóba, ezért várakozott a hideg kocsiban. Lehet, hogy a dolgok már meg is változtak. De lehet, hogy nem. S ha így áll a dolog, ez azt is jelentheti, már nem is változhatnak, s akár még nyerhet is.

Hogy mit?

Időt, elsősorban időt. Crisz elnevette magát a gondolatra. Az időnyerésben kétségkívül Tom volt a legjobb, kérdés azonban mit tud kezdeni azzal a hárommillió évvel, amit most már senki sem vehet el tőle. De ez persze egyelőre Tom problémája. Neki most sokkal fontosabb dolga volt. Végig kellett gondolnia az állást. Meg kellett érteni, ki milyen vasat tart a tűzben. Ehhez pedig elsősorban azt kellett megtudnia, mit, milyen ütemben szivárogtattak ki. A reggeli lapokat már átfutotta. Itt nem volt más csak néhány semmitmondó utalás. Az esti kiadás a nyolcórás hírek után kerül az utcákra. Ha Tom áll a dolgok mögött, abban sem lesz sokkal több tény, inkább csak egy sor veszélyes feltételezés, utalás és célzás, ami már riadalmat kelthet magasabb körökben. A bomba vélhetően másnap dél körül robban majd. Crisz arra gondolt, Rolfe ugyanilyen izgatottan várja az esti híreket. Ha a rádió vagy a tv komolyabban felkarolja az ügyet, azonnal lépnie kell. De ha egyelőre csak a városi lap esti kiadásában teregetik ki a többi szennyest talán vár hajnalig. Talán. S akkor neki még lesz úgy éjszakányi ideje cselekedni…

Crisz vetett egy pillantást az órájára. Fél nyolc sem volt még. – Bemehetnék inni egy sört vagy kávét – vélte, de aztán letett róla. A parkolóban biztonságban érezte magát. – Senkit nem esz ide ilyenkor a fene – gondolta. Nem mintha számítana. Ma még nem. Bármi is történt, róla még nem tudnak semmit. Ha csak sejtenék a szerepét, rég lecsaptak volna rá. Persze most már ennek sincs jelentősége. Akár fel is ismerhetik. Még sem akart bemenni az ivóba. Csak ült, ült s meredten bámult maga elé. Néha rá-rá nézett az órájára. A körbejáró mutatók látványa mindig megnyugtatta. Az intézetben biztosan ő volt az egyetlen, akinek eredeti svájci rúgós órája volt. — Apai örökség – mondogatta, ha kérdezték. – Egy kicsit visszahozza a múltat…

…a múltat.

Öt évvel ezelőtt, a kezdet kezdetén nem sejtette, hogy itt végzi, egy koszos kis parkolóban. Akkoriban Nick Davisznek hívták. Frissen végzett matematikusként várakozott a dékán úr szobájában. Kedvenc cigarettáját szívta…
…E mozzanatra még hosszú évek múltán is emlékezett. Szinte látta, amint a zsebébe nyúl, megszokott moz-dulattal elővarázsolja – igen, ez a legkifejezőbb meghatározás – a cigarettát, felkattintja az öngyújtót. Teleszívja a tüdejét, majd kifújja a füstöt. Három füstkarika lebeg méltóságteljesen a mennyezett felé. Egymás után foszlanak szét, éppúgy, mint a következő pillanatban egész addigi élete…

Öt évvel korábban
– Peter Crisz – az ezredes lassan, tagoltan ejtette ki a nevet, miközben letette maga elé a fényképet. – Peter Crisz – ismételte meg a képre mutatva miközben arcán kesernyés mosoly játszott –, egy kissé szeles, bohém, ugyanakkor rendkívül tehetséges fiatalember…
– Volt – szakította félbe könyörtelenül a szolgálat vezetője. – Jelen pillanatban kórházunk intenzív osztá-lyán fekszik, gépekre kötve, mintha élne. De mi tudjuk, hogy halott. Mi ketten. Maga és én. Igaz, doktor úr?
Az ezredes gondolkodott egy ideig, aztán úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a kérdést. – Nincsenek pó-tolhatatlan emberek – jegyezte meg szárazon, és ezt az adott pillanatban komolyan is gondolta. Öt év múltán, mikor értesült a fia eltűnéséről, felrémlett emlékezetében e mondat, és az azt követő dermedt csend. Pótolhatatlan emberek valóban nincsenek, ez azonban nem jelenti azt, hogy valakinek az elvesztése nem hagyhat betölthetetlen, jeges űrt maga után. És a vele szemben ülő férfi valami ilyesmit érzett. Az ezredes nem tudta, és nem is tudhatta, milyen szálak fűzték az öreget ahhoz a lányhoz, aki szörnyet halt Crisz mellett, így fogalma sem lehetett a felettesét ért veszteség mértékéről. Azt azonban már akkor sejtette – micsoda különös fintora a sorsnak –, hogy a lány helyett tulajdon fiát kell bevetnie.
– Az akciót folytatni kell. Minden áron. És magának segítenie kell ebben, akármit jelentsen is ez – a szavak tompán koppantak. Az ezredes veszélyt érzett, mintha burkolt fenyegetés rejtőzött volna az utolsó mondatban.
– Azt hiszem, tudom mekkora a tét…
– Még csak nem is sejti. Mint ahogy én sem. Fogalmunk sincs, mi történik a III. sz. Mezőgazdasági Kuta-tóintézetben. Ezért kell odaküldenünk valakit. Valakit, aki Peter Crisznek adja ki magát.
– Nehéz feladat…
– De nem lehetetlen. Akadt egy jelölt…
– A fiam…
– Keresve sem találnánk nála jobbat…
– Igen – az ezredes kezébe vette a fényképet. – Hasonlítanak egymásra – mondta elgondolkodva –, azonos a kutatási területük, az életkoruk. Kell ennél több?
– Ha lenne más lehetőségünk, nem ragaszkodnék ehhez a változathoz – a szolgálat főnöke őszintének tűnt –, de maga tudja a legjobban, hogy nincs. Ő az utolsó esélyünk. Magának kell átformálnia. Most csak hasonlít Peter Criszre, az operáció után azonosnak kell lennie vele…

Az utolsó füstkarika még szinte szét sem bomlott, mikor a dékán helyett egy hatvan év körüli férfi lépett be az ajtón. Davisz (Crisz?) akkor látta először és utoljára…

– Átnéztem az aktáját, fiatal barátom – kezdte atyai hangon az idegen. – Tudom, miért jelentkezett hoz-zánk. Azt is, hogy mást várt. Bár elveinknek megfelelően mindenkit azon a területen alkalmazunk, amihez kedvet érez, most kivételt kell tennünk. Komoly nehézségeink adódtak. A dolgok jelenlegi állása szerint maga az egyetlen, aki segíthet.
Davisz (Crisz?) felelni akart, de a magas rangú ismeretlen leintette: – Természetesen ezt a feladatot nem kell vállalnia. Gondolja végig a dolgot! Ne kapkodja el a döntést!
Davisz (Crisz?) a füstkarikákra gondolt. Nem tudta, miért. Megpróbált néhányat az előzőek után eregetni: sikertelenül.
– Kényszerhelyzetbe kerültünk – magyarázta tovább az ismeretlen. – Egy emberünk baleset áldozata lett. Valakinek be kell ugrani helyette. Bármennyire sajnálom, maga az egyetlen szóba jöhető jelölt. A dolog nem veszélytelen. Más emberként kell újjászületnie. Példának okáért, soha többé nem gyújthat rá. Akit meg kell személyesítenie, nem dohányzott. Inni sem ivott – esett a pillantása az asztalon várakozó, ginnel teli üvegre. – Esetleg egy-egy pohár sört. A töményt ki nem állhatta. A kocsikat viszont imádta. Kopott, szürke, kétüléses sportkocsival járt. Nem volt valami divatos márka. A külseje sokakat meg is tévesztett, pedig nem akármilyen járgány volt, elhiheti!
– Miért mondja el mindezt? – találta meg Davisz (Crisz?) a hangját.
– Hogy felkeltsem az érdeklődését. Mindent tudok magáról, amit csak az akták alapján tudhatok. Kiváló matematikus, talán a legjobb. Elemzőink szerint a korosztályában senki sem ér fel önnel. Emellett az egye-temi színjátszó kör vezetőjeként is szép sikereket ért el. Ritka párosítás. Színésznek persze közel sem olyan jó, mint matematikusnak, de tud játszani. Képes beleélni magát a szerepeibe, ha úgy tetszik, át tud alakulni valaki mássá…
– Kit kellene eljátszanom?
– Egy fiatal kutatót. Matematikust.
– Akár önmagam is adhatom…
– Ettől azért nehezebb dolga lesz. A fickó különc volt…
– Én is az vagyok.
– Igaz. De maga másképp.
– Meddig kellene más bőrében élnem?
– Egy hétig, egy évig, talán kettőig. De az is lehet, hogy élete végéig.
– Miből gondolta, hogy kapható leszek erre az őrültségre? – nyomta el Davisz (Crisz?) a cigarettacsikket.
– Nem gondoltam, csak reméltem. Szeret kockáztatni. Állandóan újabb próbáknak veti alá magát. Bizonyítani akar. Ezért jelentkezett hozzánk. Persze nem ügynöknek, csak elemzőnek. Más körülmények között örömmel fogadtuk volna… – a férfi elharapta a mondat végét. Kérdőn nézett Daviszre (Criszre?). Talán valami apró jelre várt. Egy mozdulatra, egy pillantásra. Hiába. A fiú rezzenéstelen arccal meredt maga elé. – Természetesen, ha nem vállalja a megbízatást, kérésének megfelelő helyre helyezzük…
– Ha nem vállalom…
– Igen.
– Maga nagyon biztos a dolgában.
– Ön az egyetlen lehetőségem. El sem képzeli, mennyit dolgoztunk ezen az akción. Mindent előkészítettünk. A terveink tökéletesek voltak. Erre az az őrült belerohan egy teherkocsiba, és felborít mindent.
– Ha jól értem, nekem azt az őrültet kellene eljátszanom.
– Igen.
– Ki az?
– Ezzel a kérdéssel elkötelezi magát…
– Tudni akarom.
– Tehát vállalja?
– Ahhoz, hogy dönteni tudjak, ismernem kell, akit megszemélyesítek.
– Ismerte.
– Hogyan?!
– Többször is találkoztak. Hasonló volt a kutatási területük.
– Tréfál?
– Eszemben sincs.
Davisz (Crisz?) elgondolkodva nézett maga elé. Előkotorta a cigarettás dobozt. Most nem varázsolt. Minden mozdulata nyomon követhető volt. – Rágyújt? – nyújtotta az ismeretlen felé.
– Nem élek vele.
– Inkább pipázik.
– Nem dohányzom…
– Pedig a titkosszolgálatok magas rangú beosztottjai általában pipáznak. Mármint a filmekben… – töltött magának. – Egy italt sem fogad el?
Az idegen csak a fejét rázta. Davisz (Crisz?) felhajtotta a gint. Visszahelyezte a poharat, és a szemétkosárba hajította a cigarettát. – Hiányozni fognak – fűzte hozzá.

Alig másfél óra múltán egy elsötétített teremben üldögélt két kiképzőtiszt társaságában és a falra vetített képen álldogáló magas őszes férfit tanulmányozta.

– Paul Hinessei – hadarta a háttérben az egyik tiszt. – Matematikus, fizikus. Értelmes ember. Több kitüntetés, tudományos elismerés birtokosa. Időkutatással foglalkozik. Létrehozott egy szerkezetet, amellyel képes tárgyakat előre repíteni az időben. A kutatási eredményeit nem tette közzé. E téren csak híresztelésekre hagyatkozhatunk. A tárgyak — állítólag — az általa megadott időpontban bukkannak fel, de nem a megadott helyen. Az időbeli szórás elhanyagolható, a térbeli viszont meghökkentően nagy. Néhány órás ugrás esetén szinte kiszámíthatatlan.
– Ez így ártatlan játszadozásnak tűnik – vetette közbe Davisz (Crisz?).
– Mi is azt gondoltuk, egészen addig, amíg fel nem bukkant ez a szemüveges, fekete hajú férfi – ugrottak a következő diára. – Ismeri?
– Sose láttam.
– David Rolfe, más néven Rolf Tábornok. Nagyravágyó, céltudatos, és a végletekig gyakorlatias. Egy szalmaszálat sem tenne keresztbe holmi ártatlan játszadozásért.
Egy halk kattanás jelezte, hogy újabb dia került a vetítőbe. Davisz (Crisz?) a képet nézte: ballonkabátos fiatalember mosolygott rá egy kopott, szürke sportkocsi mellől.
– Hasonlít rám.
– Igen. Ő volt Peter Crisz. Doktor Peter Crisz. Matematikus. Kedvenc kutatási témája: az idő. Paul Hinessei állást ajánlott neki. Elfogadta. Ma kellene jelentkeznie, de nem fog. Pontosan két napja gépkocsi-baleset érte.
– Meghalt?
– Két órával azelőtt, hogy a Főnök bement magához. Rögtönöznünk kellett…
– Nekem azt mondták azonnal meghalt.
– Az emberünk nem Crisz volt, hanem a felesége: Zsuzsa. Ő a helyszínen életét vesztette.
– Értem.
– Fiatal barátunk mindig rajongott a sportkocsikért. Egy vadont új T-modellel száguldozott egészen addig, amíg bele nem rohant egy tehergépkocsiba.
– A szürke sportkocsi?
– Nem. Mondtam már: egy új T-modell volt. Nászajándék. A felesége kapta.
– A felesége? – Crisz (Davisz?) nem értette, megmagyarázni nem tudta, mégis zavarta valami. Később en-nek köszönhette az életét.
– Igen.
– Be kellene ugranom Crisz helyett?
– Így áll a helyzet. A balesetéről már értesültek, de nem tudják, hogy meghalt. Amíg „lábadozik” beletanulhat a szerepébe.
– Amíg lábadozom…
– Pontosan.
– Mikor törnek össze?
– Nem értem…
– Ne beszéljen mellé! Karamboloztam. Úgy akarnak átdobni, hogy egy karcolás sincs rajtam?
– A megbeszélés végén kap egy kávét. Altató lesz benne – hallatszott a háttérből. – A kórházban fog felébredni, alaposan összetörve.
– Inkább egy pohár gyümölcslevet kérnék…
– Tessék?
– Jól hallotta. Inkább gyümölcslevet kérnék. És nem kell belekeverni a gyógyszert. Önként beveszem…

És lőn! A fájdalom kezdetben elviselhetetlen volt. Ráadásul állandóan nyaggatták. Tudomásul kellett vennie, hogy meghalt, és Peter Criszként született újjá…

Január 29. 19 óra 59 perc
A hideg térítette magához. A kocsi teljesen kihűlt. Beindította a motort. A rádióban elhalkult a zene. – Nyolc óra következik. Híreket mondunk – közölte szárazon a bemondó. Crisz kocsija kifarolt a parkolóból, és ráfordult a 27-es útra. Egyelőre a III. számú Mezőgazdasági Kutatóintézet felé hajtott. A hírektől tette függővé, hogy végül is odaér-e. Szerencséje volt. A neve fel sem merült. Az intézetről sem mondtak túl so-kat. Lapértesülésekre hivatkozva ejtettek néhány szót a készülő botrányról. Megnyugodott. Talán még nincs veszve minden. Beletaposott a gázba…

Öt évvel korábban
Három hónappal a balesete után mentették ki. Helikopterrel vitték „haza”. Ott újabb színjáték várta. Peter Crisz szülei két évvel korábban repülőgép-szerencsétlenségben életüket vesztették. Csak a húga élt. Két hétig minden áldott nap mellette volt a kórházban. Talán, hogy azonosítsa. Crisz mindenesetre így vélte, s ennek megfelelően játszott. A kiképzői belésulykolták, mit kell tennie. Számíthattak erre.

Két héttel később, mikor reggel felébredt, a húga helyett egy jól megtermett harminc-negyven közötti férfi ült az ágya mellett.
– Mit keresett abban a kocsiban? – támadt neki köszönés helyett. – Magának nem lett volna szabad ott lennie.
Crisz elsápadt. Kezdettől fogva zavarták a baleset körülményei. Most megértette, miért. Tudták, hogy a nő ügynök. El akarták tenni az útból. – Menjen a fenébe! – intett a fejével. – Takarodjon a szobámból!
– Jól nyisd ki a füled pajtás! Akkor jövök be ebbe a francos szobába, amikor csak akarok. És ha sokat ugrálsz, szétverem a pofád. Már ami a baleset után maradt belőle.
Crisz tüntetőleg elfordult.
– Ne játszd meg magad, fiacskám! Igen sok fejtörést okoztál nekünk. Figyelmeztettelek, hogy szabadulj meg attól a kurvától. Erre elvetted feleségül. Többször is jeleztem, hogy nem lesz jó vége a dolognak. Te pedig ahelyett, hogy hallgattál volna rám, hogy felvetted volna velünk a kapcsolatot, ide akartad hozni azt a ribancot. Elment az eszed?
– Tűnjön el! – Crisz fáradtnak és elkeseredettnek látszott. Nem esett nehezére. Még nem tudta, hogyan keveredhet ki a lekvárból.
– Tűnjek el? Tudod, milyen nehézségekbe ütközött megszerveznem azt az akciót? Mi mindent kellett elkövetnem azért, hogy távol tartsalak attól a nőtől? És mindezt hiába. Ott voltál abban az átkozott kocsiban. Miért?
– Hogy megmentsem az életét.
– Tessék?
– Az utolsó pillanatban ültem be mellé, amikor elindult lefelé a lejtőn. Rám nézett. Mosolygott. Hiába figyelmeztettem, hogy ne gyorsítson. Mire megértette, hogy nincs fék, már eszeveszett tempóban száguldot-tunk. Át akartam tőle venni a kormányt. Későn. Jött az a rohadt teherkocsi. Azt hiszem, kiugrottam. A kór-házban mondták, hogy Zsuzsa azonnal meghalt…
– Gratulálok! Remek alakítás volt. Elmondanád, miért csináltad?
Crisz elhatározta, hogy kockáztat. Keservesen ülőhelyzetbe tornázta magát, és megvetően végigmérte a férfit. – Miért? – kérdezte hidegen. – Arra kíváncsi, hogy miért? A feleségem volt, maga barom! Mit érdekelt engem, hogy magasabb szempontokra hivatkozva távol akarták tartani tőlem. Semmit nem tudtak. Játszották kisded játékaikat, ahelyett, hogy használták volna a fejüket. Azt hiszi, nem tudtam, hogy beszervezték? Azt hiszi, nem mondta el nekem? Én kérdezhetném meg, miért nem várta meg, míg hazajövünk. Miért kellett meggyilkolni valakit egy halvány gyanú miatt?
– Több volt az halvány gyanúnál…
– Egy frászt! Maga csak azt tudta, hogy Zsuzsa ügynök is lehet. Semmi többet. Arra nem gondolt, hogy szeretett engem? Hogy felajánlotta, fordít a helyzeten? Nekünk fog dolgozni?
– És elhitted neki…
– El – Crisz hirtelen elcsendesedett. – Rég láttam ekkora barmot, mint maga – fűzte hozzá szinte suttogva. – Miért nem gondolta végig a dolgot…
A férfi hirtelen elbizonytalanodott. – Maga egy szóval, egy mozdulattal, egy halvány utalással sem jelezte, hogy mi a helyzet – váltott hangnemet.
– Nyomomban a fél titkosszolgálatukkal. Örültem, hogy annyit a tudomására hozhattam, hagyják békén a feleségem. De maga le se sz.rt. Nyakamra küldte azt a vadbarmot, hogy figyelmeztessen. Eszébe sem jutott, hogy kiszúrhatják? Hogy azok is gyanút foghatnak? Dísznek hordja a nyakán azt a daganatot? Addig-addig sündörögtek körülöttem, hogy a másik oldal is lépett.
– Nem értem.
– Maguk küldték azt a tartálykocsit a kanyarba?
– Nem, de ez még nem bizonyít semmit.
– Nem – Crisz elnevette magát. – Nem bizonyít semmit – kacagott eszelősen. – Most már senki sem bizonyíthat semmit – legyintett, miután megnyugodott –, csak találgathat. S mindez miért? Megvárhatta volna, míg visszatérünk. Nem került volna semmibe. Ha nem bízott meg bennem, az ítéletemben, szemmel tarthatta volna itthon a feleségem. Magukat nem tudta volna becsapni. Egyszerűen nevetséges. Ha nem velem történt volna, kiröhögném – pillanatnyi hatásszünetet tartott. – Most húzzon innen! – sziszegte. – Menjen a francba! Ne is lássam többé! És ha a szemem elé kerül, miután fel tudom emelni a kezem, én fogom szétverni a pofáját!
A férfi válaszolni akart, de e pillanatban egy alak emelkedett fel a háttérben. Eddig az ajtó mellett ült, Crisz látószögén kívül.
– Elmehet, Johnny.
– De…
– Azt mondtam: elmehet! Hagyja pihenni a beteget!
Crisz csak most merte oldalra fordítani a fejét. Jól sejtette. David Rolfe állt az ágya mellett.
– Elhamarkodott akció volt – magyarázta a tábornok. – Egyéni túlkapás…
Crisz fellélegzett. Az első fordulót megnyerte, de a neheze még hátra volt. – Le kell mondania rólam, Tábornok úr – jegyezte meg csendesen, miután az ügynök elhagyta a szobát.
David Rolfe leült az ágy szélére. – Ugyan miért? – kérdezte. – Remélem nem Johnny magánakciója feküdte meg a gyomrát…
– Pontosan tudja, mire gondolok. Több, mint három hónapig a kezükben tartottak. Mikor a baleset után magamhoz tértem, egy őszülő férfi ült az ágyam szélén. Ahogy most maga…
– Beszervezték? – nézett rá döbbenten a tábornok.
– Ne tegyen úgy, mintha nem számított volna erre! Az a férfi azt mondta nekem, hogy halálos balesetet is szenvedhettem volna. Ugye érti?
– Azt hiszem, igen.
– Nem akarok nekik dolgozni. Elegem van az egészből…
– Nézze Crisz, emiatt nem kell aggódnia…
– Nem fogadom el az állást.
– Egyszer már elfogadta…
– Nincsenek pótolhatatlan emberek. Biztosan talál valakit a helyemre…
– Ne nehezítse meg a dolgom…
– Tábornok úr, maga nehezíti az enyémet. Ha csak rólam lenne szó, egyszerűen nem venném fel velük a kapcsolatot…
– Kik a túszaik?
– A feleségem családja…
– Meglátom, mit tehetek önért…