Bánatmorzsák

Karóba húz, s örök kárhozatra ítél,
ez az örökké szurkáló fájdalom,
mely szétterül létünk asztalán,
mint kenyérből hullt ezernyi morzsa,
mely megszáradva sebeket szurkál
a rajta megpihenő karunk bőrére.
Úgy hisszük, belőlünk a remény
sötét hollószárnyain végleg elrepült,
a bedőlő házunk faláról
minden csillagfénye vakon elaludt,
s üres házunk ajtaján ki-be jár a huzat,
beteg árnyékká változtatva életünk.
Tátogó ürességünk be akar minket falni,
hisz’ most korgó gyomra oly éhes,
s fogva tartó bánatunk hozzá bilincsel.
Gyászos szavakat formál nyelvünk,
tudjuk ez a legszegényebb napunk,
valaki elment, s a semmi maradt utána.