Az utolsó út (Abda 1944.11.09.)

Döccen az út, s a szekéren fázik a testben a lélek.
Tudja, a sorsa elől menekülni hiábavaló, mert
durva a bot, s a legények helyre verik ha kiszédül
bárki a sorból. Ő a szekérről nézi a botló,
bús hadifoglyok előtt a hidat, bár két szeme könnyes.
És a folyó szeliden veri vissza a híd komor arcát.

Ő pedig érzi belül, hogy az élete húrja feszülve
várja a véget az úton. Megtapogatja zsebében,
megvan e még a füzet, mi megőrzi a gondolat ízét,
és meditál, hogy az írást látja e majd az utókor …

Áll a menet már, és a parancs: lefelé a szekérről!
Csúszva ledöccen a földre, de állva maradni nehézkes.
És a vezényszó: ássatok!, elmerevíti a szívét.

Tarka szivárvány, asszonyi hűség, és a hazáért
érzett hű szeretet, most egybefonódik agyában.
S felteszi csendben a kérdést: hát ez a vége az útnak?
Élesedik, vált lassan a kép és érzi, hogy eljött
már az idő, eddig volt írva a könyvben a sorsa,
és odafent a teremtő, ím' befejezte az írást …

Kész a gödör már. Tálas a szélén néz le a mélybe.
És terelik, belökik. S a beteg test még reagál, küzd;
szúr a tüdő most. Felgyorsulva, zihálva remeg bent.
Szíve vadul zakatol, s feldobban a vér a fülébe.

***

Még az utolsó sóhaja száll, ám dörren a fegyver.
És tovalibben a szó, fodrul a vágy s hazatér.
Teste lerogyva a mélybe, de látja fehér a világ és
fényesen izzik az út. Fröccsen a vér kifelé.
Már elalélva a lét, tudatában elalszik az érzés.
Óvja a jó anyaföld, s éled a lét odaát …