Határon túl
Újra otthon
Amikor kiszállhatott a járműből, elindult az utcán a kikötő felé. Menet közben betért egy ruhakereskedőhöz. Vásárolt néhány holmit, utána egy forgalmas csapszékbe ment, ahol a mosdóban megszabadult rögtönzött külsejétől. A hajóra már a cseh riporter papírjaival jelentkezett, megváltva a jegyét. Abból az országból majd gond nélkül fogja átlépni a határt Magyarország felé.
A hajó békésen haladt az éjszakában. Ádám csontrészegen dülöngélt a fedélzetén. Sehol egy lélek. Mindenki nyugovóra tért már, de ő nem tudott aludni. Az utóbbi hónapok súlyát csak most érezte igazán. Azt hitte, talán az ital majd segít feloldódni. Imbolyogva közlekedett a kabinok között amíg el nem ért egészen a hajó farába. Onnan ismét részeg sétára indult visszafelé. Félúton közelebb húzódott az oldalkorláthoz. Könyékre támaszkodva nézte az óceán vizét. A tükröződő felületben látni vélte a halott cseh riporter arcát. Mintha mosolyogna rá, de a vonásai keveredtek a szakács arcvonásaival, majd egy torz vigyor kíséretében átalakult a néhai Vilhelm arcává. Erős ingert érzett, ezért kihajolt a korlát felett és megszabadult a feltörő folyadéktól. Kissé kitisztult a feje. Bambán nézett a kezében lévő tárgyra. A konyakos üveg még félig volt alkohollal. Egy hajtásra kiitta. Nagy lendülettel dobta el messzire, majd tétova léptekkel indult a hajó orra felé. Kis idő múlva úgy érezte, nem bírják tovább a lábai. A jól ismert feketeségbe zuhant.
Hűvös simogatásra tért magához. Óvatosan kinyitotta a szemét. Csinos nő arcát látta maga előtt. Gyönyörű zöld szempár villant rá.
– Csakhogy magához tért! – szólt a nő angolul, miközben vizes kendővel törölgette Ádám arcát. – Jól van, miszter?
– Köszönöm! – válaszolt németül a százados, és meglepődve tapasztalta, hogy jól érzi magát. Nem fájt a feje, nem émelygett, nem szédült egy cseppet sem. Felnézett az égre. Még jócskán benne jártak az éjszakában.
– Maga német? – kérdezte a nő most már németül, és kissé hátrébb húzódott.
– Nem, de nem tudok angolul. Cseh vagyok. – mosolyodott el Ádám.
– Óóó! – csodálkozott a nő. – Én lengyel vagyok.
– Akkor szomszédok vagyunk. – emelkedett lábra a férfi.
– Vakációzik?
– Igen. Olyasmi, de már vége. Utazom haza.
– Nagy szerencséje, hogy ezzel a hajóval utazik.
– Miért? A többi veszélyesebb?
– Nem, dehogy! Csak a többi hajó, ami ez után indult volna, nem kapott kifutási engedélyt. Valami szörnyű járvány tört ki állítólag a kikötővárosban. A hatóságok azonnal és keményen léptek fel mindenütt.
– Ezt meg honnan tudja?
– A rádióból. Az apám a hajón dolgozik. Ezt a hajót is vissza akarták hívni, de a kapitány saját felelősségre tovább hajózik. Felvette a kapcsolatot a következő kikötővel. Majd ott megvizsgálják az utasokat, hogy nem betegek-e.
– Azt mondja, valami járvány?
– Igen. Az egyik hotelben tört ki. Azt hallottam, nagyon sok a halott. Talán egy-két túlélő van csupán.
– Nem fél, hogy itt is kitör?
– Nem. Hallottam, hogy hirtelen történt minden a hotelben. Ennek már több napja. Ha itt is volna beteg, már régen nagy felfordulás lenne. És sok halott. Nem hiszek benne. Valami más történhetett, valami … nem érdekes. Rengeteg mendemonda terjed a kikötő lakosai között arról, hogy miért éppen abban a hotelben ütötte fel a fejét hirtelen egy járvány.
– Nem mesélne erről?
– Minek? Én nem sokat tudok róla. A kapitány annál többet. Szerintem, azért nem fordult vissza, mert ő sem hisz a járványban.
– Szomjas vagyok. Innék valamit.
– Megint? Miért akar inni? Miért ivott annyit? Talán …
– Elnézést, de ez magánügyem. Igazán hálás vagyok, hogy magamhoz térített, de …
– Bocsásson meg! Csak nem értem, miért issza le magát egy … egy fiatalember.
A nő lehajtotta a fejét, miközben Ádám előtt állt. A százados kissé jobb kedvre derült, amikor látta a nő zavarát. Kétoldalt megfogta az arcát és felemelte, hogy belenézhessen a nő szemébe.
– Ha elkísér, megígérem, hogy csak egy nagy pohár limonádét fogok meginni.
Maga sem tudta, miért mondta ezt, és érezte, hogy közben egy kellemes kis feszültség keletkezett benne. Belekarolt a nőbe és elvezette a bár irányába.
Amikor a kabinba léptek, nem gyújtottak lámpát. Rövid ideig voltak csak a bárban. Épp csak megittak együtt egy kis frissítőt. A férfi hirtelen ötlettől vezérelve maga felé fordította a nőt és átölelve hosszan megcsókolta. A nő egyáltalán nem húzódott el. Sőt. Teljesen átadta magát az ölelésnek. Kissé lihegve hagyták abba. Nem szóltak semmit egymáshoz, de mindketten érezték, hogy feszültséggel töltődnek fel. Ádám bal kezével maga mögé nyúlva becsukta az ajtót és ráfordította a kulcsot. Jobb kezével óvatosan elkezdte lehámozni a nő ruháit. Később már mindkettőjük keze ezen dolgozott. Enyhén kapkodó mozdulatokkal szabadultak meg az utolsó ruhadaraboktól is. Ölelkezés közben mintha táncot jártak volna. Így jutottak el az ágyig. Lábuk elakadt a szélében és úgy, ahogy fogták egymást, belezuhantak a párnák közé. A férfi türelmetlen vágyat érzett, de uralkodott magán. Visszafogott tempóban kezdte simogatni a nőt. Bejárta az egész testet. Minden hajlatban, minden érzékenyebb pontban megállt egy kicsit.
Egy idő után betelt ezzel a játékkal, és szájával kóstolta végig az érzékenyebb testrészeket. A nő sóhajtozva adta át magát a kényeztetésnek. Amikor a férfi kényesebb részekhez ért a nyelvével, aprókat sikkantott is levegővétel közben. A férfi addig ügyeskedett, amíg el nem ért a nő öléhez. Síkos völgyet érzékelt. Óvatosan közlekedett ebben a völgyben, le és fel. Annyira belemerült ebbe a szánkázásba, hogy észre sem vette, fokozta a tempót. Pontosan úgy, ahogy a nő csípője mozgott alatta. Akkor hagyta csak abba, amikor a másik mindkét kezével beletúrt a hajába. Lassan feljebb tornázta magát. Két izmos karjára támaszkodva nézett a nő szemébe. Egészen óvatosan vette birtokba. Azonban hiába voltak izmosak a kezei, erős vágya miatt csak remegve tudta tartani magát. Nem akart teljesen ránehezedni a másikra, csak ott, és annyira, amennyire kellett. Testsúlyát csípőjére helyezte, hogy férfiasságának nagyobb lendületet adjon.
A kezdeti óvatoskodás lassan elmúlt. Egyre inkább érezni akarták egymást. Mintha tűz gyulladt volna az ölükben, melyet csak vad táncukkal képesek eloltani. A nő izgalmában teljesen a férfi csípője köré fonta széttárt lábait. Őrjítő tempójuknak hatalmas feloldódás vetett véget. A férfi feje a nő feje mellé zuhant. Karjai teljesen elernyedtek. Lélegzetük szép lassan visszatért a szabályos tempóhoz. Apró remegés futott át időnként mindkettőjük testén, melyet hosszú sóhajok követtek. Néhány tétova simogatás után, teljesen elnyújtózva, mély álomba zuhantak.
Hűvös hajnal fogadta Ádámot, amikor kilépett a kabin ajtaján. Óvatosan csusszant ki az ágyból a nő mellől. Nem ébresztette fel, így most egyedül támaszkodott a korlátra. Nézte a ködös levegőből kibontakozó távoli partvonalat. Nem így képzelte a hazatérést, de amit a nő mondott, arra késztette, hogy megváltoztassa eredeti tervét. Nem akart jelen lenni, amikor a kikötői hatóságok mindenkit végig vizsgálnak. Tartott attól, hogy a szervezetnek Európában is maradtak még emberei. Kicsi az esélye, hogy megtalálják, hiszen nem is nagyon tudják, milyen alakot keressenek. Azért mégsem akarta azt a kis esélyt sem megadni nekik, hogy egy véletlen, vagy egy hiba folytán mégis felismerjék, megtalálják őt.
A zsebéből elővett egy bontatlan konyakos üveget, és lecsavarta a kupakot. Nagyot húzott belőle, de most nem a felejtés volt a célja ezzel. Szüksége lesz rá, hogy elérje a partot. Nagyjából megsaccolta a szárazföld távolságát. Amikor úgy gondolta, hogy minden rendben lesz. Átdobta az üveget a korlát felett és rövid habozás után maga is utána ugrott. Apró csobbanással tűnt el a habokban. Kis idő múlva kibukkant a feje a vízből. Kényelmes tempót diktálva, nagy karcsapásokkal úszni kezdett.
Az őrnagy kissé unottan várta az irodájában a Cseh riportert, akit az imént jelentett be nála az ügyeletes tiszt. Nem értette, mit akarhat itt. Hírből ismerte, és úgy rémlett neki, találkoztak is valahol valami konferencián. Éppen felállt az asztaltól, és kifelé bámult az ablakon, amikor nyílt az ajtó. Az őrnagy komoly arccal fordult oda. Kissé megtántorodott a látványtól. Megroggyanó térdekkel kapaszkodott az íróasztala sarkában. Ádám László százados állt előtte, halvány mosollyal a szája sarkában.
– Fiam … százados! – kezdte. – Utolsó információnk az volt rólad, hogy agyonverve találtak rád egy pincében. Minden kapcsolatot megmozgattunk, hogy titokban haza hozassuk a holttestedet, de nem sikerült.
– Vilhelm nem érdemelte volna meg – szólt csendesen Ádám.
– Á! Tehát az ő hullája volt! Sikerrel járt az akciód? – nézett rá az őrnagy, miközben ügyetlenül próbálta elrejteni az érzéseit.
– A pontos végeredményt nem tudom – felelte, és szépen, dióhéjban jelentést tett öreg felettesének.
Az csendben végig hallgatta, majd kis idő múlva megszólalt.
– Ritka tehetség vagy a szakmában. Így fegyver nélkül is veszélyes. Sajnos rossz híreim vannak. Csapatunk jelentős részének leáldozott. A kormány sokunk személyére nem tart igényt tovább. Mi már tudjuk biztosan, rendszerváltás lesz az országban. Idővel valószínűleg megszűnnek majd a határok is. Nem lesz szükség mindenkire. Legalábbis, ebben a formában nem.
– Jó ügynökre mindig szükség lesz. Én így gondolom.
– Nem érted ezt fiam. Félni fognak tőlünk, ezért vagy beolvadunk valahová, vagy teljesen kikezdenek minket. A múltunkat, vagy a magánéletünket. Hidd el, ha akarnak, bárkin találnak majd valamilyen fogást. Én nyugdíjas korú vagyok. Nekem nem számít már, de ti, fiatalok …
– Nekem máris van elképzelésem, őrnagyom.
– Hm! Meglepett volna, ha nem ezt válaszolod. Nagyon kreatív vagy. Mi lenne hát az elképzelésed?
– Tudsz nekem készíteni egy jó ajánlólevelet? Mondjuk a rendőrség valamelyik osztályára? Szívesen használnám a képességeimet ezentúl is a BM keretein belül. Miért ne szolgálhatnám továbbra is a hazámat?
– Nem rossz az elgondolásod! Igen! Miért is ne! Van egy nagyon jó ismerősöm … egy volt tanítványom, tehetséges, mint te is … be foglak ajánlani hozzá.
Keményen, férfiasan kezet fogtak és Ádám kisétált az ajtón, de a küszöbön megtorpant és megfordult.
– Volna még egy kérésem.
– Igen?
– Hosszú volt a hazaút. Ma már nem akarok többet utazni. Szeretném kialudni magam a régi legénységi szobámban.
– Hogyne! Pihenj csak! Üresen áll még. Viszont, reggel gyere ide vissza. Megírom az ajánlólevelet.
– Nagyon jó lesz! Köszönöm! Ha már így alakult, tudod, mindig időben kell váltani …öregem! – kacsintott Ádám, és becsukta maga után az ajtót.
Az őrnagy még sokáig nézett az ajtóra. Azután egy fél fordulattal ismét az udvart bámulta az ablakon keresztül. Senki sem tudta soha, mit néz olyan elmélyülten. Mindenki meg volt győződve arról, hogy ilyenkor gondolkodik. Néha igen. De a legtöbbször a múltját látta a gyakorlótéren. És saját magát, amikor még fiatalon azokat a kőkockákat taposta odalenn.
„Milyen igaza van! Időben kell váltani.”
Sóhajtva húzta ki az asztalfiókot és maga elé tette a szolgálati pisztolyát. Most is meg volt töltve, mint mindig.
„Nem! Még nem lehet! Még el kell intéznem néhány dolgot!”
Alapos ajánlólevelet írt, ahogy ígérte. Azután szinte mindent eltüntetett, aminek köze volt Ádám László századoshoz. Az előléptetést bejegyezte, megfelelően ellátta a szükséges iratokat a kézjegyével, de minden mást megsemmisített. Egy csomó telefont is lebonyolított ez ügyben. Ráment az egész napja, de nem bánta.
„A többi már rajtad múlik … fiam”
Ádám László őrnagynak ismét nem volt semmilyen múltja, csak jövője.
Vége a második fejezetnek
4 hozzászólás
Hát, eddig nem akartam mondani, de én már a visszaemlékezős rész óta sejtettem a rokoni kapcsolatot Ádám és az őrnagy között. Ahogy haladt előre a történet, egyre több rejtett utalás volt erre vonatkozóan, amit szerintem nem lehetett nem észrevenni. Úgyhogy, én nem lepődtem meg ezen a "csavaron".
Köszönöm!
Lassan átfordul a történet és olyan részek is következnek, amelyek a korábbi részek történéseire is magyarázatot adnak. Annak külön örülök, ha a sejtéseid ennyire megegyeznek a terveimmel. Ezek szerint átadódott valami az üzenetből.
Kedves Artúr!
Ügyesen bonyolítod a történetet! A hősöd egy vasgyúró, hogy ennyi pia után még így helytáll az ágyban, és a távúszásban. 🙂
Haj, azok a férfi vágyak: megmutatni ki a legény a gáton…
Judit
😀
Szia Judit!
Ha az ember regényt ír, legalább abban élje ki magát, illetve, váljon szuperhőssé.
Köszönöm szépen!
🙂