Sóhajok

Izzadt sóhajok lógnak a lelked kötélen,
ingerült- ingerek vitorláznak vágyaid szelén.
Felsóhajt mélabúsan egy csendes csönd,
hol vannak azok a régi szép idők.
A régi szép idők,
akár a szobatiszta halak.
A derengő messzeségben,
vakarják a meszelt falat.
Az idő törékeny fala megreped,
az óra csendesen tovább ketyeg.
A változás szele mérgesen csatangol,
makacsul lelked kötelei közt barangol.
A sóhajok a szélben lengedeznek,
hangos szóval perlekednek.
Sokasodnak nem henyélnek,
lelked kötelén el nem férnek.
Marják egymást ordibálva,
fontosság szerint sorba állva.
Önimádó tiszavirág létük,
a megvalósulás az egyetlen céljuk.
Győztesek és vesztesek,
gonoszak és kedvesek.
Tükörbe néznek megremegnek,
kézen fogva egymásra merednek.
A felismeréstől könnyre fakadnak,
s mind csak sóhajok maradnak.