Folytasd!

Ülök a kandalló előtt, és csak a pattogó tűz hangja hallatszik. Pirosló fény járja át a szobát, mely melegséget áraszt így a falaknak, és minden másnak, ami a szobában van. Felmelegíti a régi emlékeket, melyeket szoros keretbe zárva lógatok a falon. Felmelegíti a sarokban a kis kék sámlit, mely ez által új színben tündököl tovább. Felmelegíti az öreg szekrények üres fiókjait is. És felmelegíti a kedvenc takaródat, ami ott hever most rajtad.
S alatta ott vagy te, s arcodat ugyancsak befesti a meleg egy lágy ecsettel, mely oly könnyedséggel siklik, oly megértéssel pásztáz tovább, hogy azt ember ésszel fel nem érheti. Simogató tenyérként követi tested kecses vonalát egészen a lábujjak hegyéig.
– Hova tűntél? Ne hagyj itt! – kiáltasz fel álmodból, s keresel tekinteteddel. Ott ülök melletted, s te nem érted miért e hidegség. Nem tudom, mit mondhatnék, és nem tudom, hol kezdjem.
– Az igazat mondd, és kezdd a legelején. – dünnyögöd halkan és édesen. Csókot nyomok a homlokodra, majd belekezdek:
– A történet egyszerű, s rövid. Egy mesét kezdtem el, és fejeztem be tüstént, mikor álomra szenderültél. A titok, mitől oly melengetőre sikeredett az egész, az nem más, mint bársony tenyerem simogató fel, s alája. Ettől volt e nagy melegség.