Lili óvatosan repült mindig árnyékban, nehogy a varázsló észrevegye. Végig mentek a nagy árnyas sétányon, aztán Alf leszállt a odvas tölgyfára a szökőkutas kertben. Lassan felaraszolt az odú szájához majd bement. Lili is leszállt és hallgatózni kezdett.
– Hol voltál pajtás? – hallott egy idegen női hangot.
– Képzeld el, a házbeliek elkaptak.
– Mondtam, hogy ne menj oda – morgott a másik.
– Jól bezártad a királyiházat?
– Igen. Az összest abba az odúba – Lili szíve nagyot dobbant. Ezek szerint a Tündér király és királynő is él. Lassan beljebb mászott, és meglátta az ismeretlen hang tulajdonosát. Egy boszorkány volt. Behúzódott egy sötét sarokba, és alaposan szétnézett. Az odú bababútorokkal volt berendezve, ezeknél ült a miniatűr Alf és a boszorkány. Lili gondolkodott hogyan is szabadulhatna meg tőlük, hogy ki tudja szabadítani a „királyiházat”.
Végül is az élet hozta meg a megoldást. Egy nagy darázs repült be lihegve, és gyors táncba kezdett. Lili nem értett semmit az össze – vissza futkározásból, de úgy látszik, hogy a két gonosz igen.
– Megint leöntöttek benneteket? – kiáltott fel Alf.
– És a tündérek fölényben vannak?
Azzal fogták magukat, és gyorsan elrepültek. Lili a szoba közepére ment, és megperdült a sarka körül. Vigyáznia kellett, hogy nehogy emberré váljon, mert beleszorult volna a fába, ám a mutatvány sikeres volt, és Lili a tündér alakot vette fel. Gyorsan az ajtóhoz ment, és ki akarta nyitni, ám nem sikerült neki, mert kulcsra volt zárva.
– Már megint egy kulcs, dohogott magában, aztán háromszor megpördült, és megint átlátott a tárgyakon, mint mikor a Nagyapa szobájában kereste a kulcsot. Most is meglett az egyik szekrényben. Lili elővette és kinyitotta vele az ajtót. Bent a méhkirálynő ült a földön, ölében a tündérkirálynő feje pihent. Mellettük a tündérkirály feküdt sápadtan. Lili odarohant.
– Meghaltak?
– Nem – felelte a méhkirálynő – csak nem kaptak már jó ideje a tündérforrásból.
– Fenség, maga álljon a méhei élére, én pedig hozok vizet.
– De ha a varázslóék visszajönnek, megölik őket.
– Nem, ha szépen visszazárjuk az ajtót, és a kulcsot a helyére tesszük. A méhek pedig addig ne támadjanak, amíg nem szólok.
Ebben meg is állapodtak. Visszazárták az ajtót, Lili pedig elrepült vízért.
Kerülnie kellett, mert a kertben szinte mindenhol folyt a harc. Átrepült hát a kerítésen, és kívülről repült végig a Tündérkertig. Szerencsére már a palotától visszaverték a darazsakat, így Lili óvatosan meg tudta közelíteni azt. Mikor látták, hogy ki az, azonnal beengedték, ő pedig szaladt Ameraldához.
– Él a Tündérkirály, meg a Királyné! – kiáltotta kifulladva – Víz kell nekik.
– Ketten töltsenek meg négy kulacsot vízzel! Kérek katonákat! Siessetek! – intézkedett Ameralda.- Hol vannak?
– A nagy odvas fában, a szökőkutas kertben.
Visszaértek a vízzel, és a katonák is besorakoztak. A kis csoport szárnyra kapott és vitték az életet adó vizet a királyi párnak. Berajzottak a fába. Alf éppen az ajtónál állt, hogy kinyissa, amikor a tündérek rátörtek.
– Te kis tündérivadék – kiáltott Lilire, és rávetette magát, ám a kislány ügyes volt és az egyik szekrény mögé libbent. A varázsló nekiesett a székeknek és felborította azt. Amíg feltápászkodott Lili az ajtóhoz ugrott, és kinyitotta. A tündérkatonák Alfra vetették magukat, de amikor az látta, hogy szorul körülette a hurok kirepült az odúból, és örökre eltűnt a környékről.
Gyorsan megitatták a Tündérkirályt és a királynét, akik egyből jobban lettek. A király és a királynő, hálás szemmel néztek Lilire, és a király így szólt.
– Tudtuk, hogy eljött a megmentőnk. A Nagyapád vére nem hagyott nyugodni. Menj és add meg a jelet az általános támadásra.
Lili pedig repült a méhkirálynőhöz, és a méhek és a tündérek kiverték a birtokról a darazsakat.
2 hozzászólás
Nekem tetszett!
Örülök, hogy tetszett. Ezt az egy írásomat szeretném nagyon kiadni.