Apróhirdetés

Micsoda öröm! Végre a kanapéra vethettem magam a fárasztó nap után. Nem, nem kapcsoltam be a tévét. Így is zsongott a fejem az egész napos zsivajtól. A vevők, a munkatársak, a folyton Klárikám így, Klárikám úgy, ezt tedd ide Klárikám, azt vidd ki Klárikám. Elegem volt a hangokból! Az újságot vettem kézbe. A lapozás megnyugtatott és felfrissített. Néha elolvastam egy-két mondatot, hogy értelmet nyerjenek mozdulataim, de igazából nem érdekelt egyetlen cikk sem. Aztán valahogy leragadtam az apróhirdetéseknél. Igen, azok a legizgalmasabb olvasnivalók a napilapok hasábjai között. Rövidek, tömörek, szórakoztatóak, felháborítóak és legfőképpen őszinték, még akkor is, ha át akarnak verni. Mert tudni lehet, hogy át akarnak verni! Nem úgy a cikkeknél, amelyekről csak sejtésünk van, hogy nem teljesen felelnek meg az igazságnak, de olyan jól takaróznak, hogy nem vesszük észre hol a hiba. Az apróhirdetés egészen más. Hányaveti módon vannak rávetve azok a bizonyos takarók, ezért inkább mosolyogni lehet rajtuk, mint sejteni és gyanút fogni. Mindenki kínál, mindenki vesz. Igazi dolgokat! Valódi dolgokat! Ki bútort, ki autót, ki könyvet, kutyát vagy macskát, állást, állástalanságot, barátságot, szerelmet, hűséget és hűtlenséget. Mindent, ami eladó! Mindent, ami megvásárolható! És ezek között egyszer-egyszer megbújik valami meglepő, amit többször is el kell olvasni, hogy jóllakjunk vele. Gátként emelkedik a magasba, feltartóztatva a szemet, és azt a végtelennek tűnő betűtengert, amit eddig átfutott a tekintet. Ezek a sorok képesek olyan világba repíteni az embert, amelyet eddig csak nézőként szemlélhetett. De most a színpadon van, és kiderül, hogy tényleg létezik az ittben és a mostban az a határtalan emberi szellem, ami mozgatórugója az egész létezésnek. Ha jobban megnézem, akkor még a betűk nyomása is másmilyen ennek a pár mondatnak. Valahogyan egyenletesebben oszlik meg rajtuk a tinta. Szerintem a nyomdagépeknek is van lelkük, hogy ennyire szépen vésték bele a szavakat a modern kőtáblába. Mert ezeket vésték! Ezeknek örökérvényűnek kell lenniük, éppen ezért kellett vésni! A többi? A többi éppen-nyomat. Azoknál örüljünk, hogy legalább elütés nélkül sikerült foltot hagyni a papíron. Ez is nagy dolog! Ami az enyészetnek készül, azt nyugodtan lehet félvállról venni. Az örökkévalóság viszont komoly. Nagyon komoly!
Elővettem egy vonalzót és segítségével kitéptem az apróhirdetést. Az újságot félredobtam. Tudtam, hogy már nincs rá szükségem. A legértékesebb része ott hevert előttem. Az asztalra tettem ezt a rovatszeletet, kisimítottam, majd kisiskolás módjára, az ujjamat követve betűztem ki a szavakat, lassan megrágva őket, hogy egyenként érezhessem ízüket. Nem volt jó! Érdekes, de nem volt jó! Ez a lassúság elvette az ízét. Egyszerűen nem szabad ennyit időzni a részleteken. Az idő függvényén is múlik a harmónia. Ha nem megfelelő ritmusban tódul az agyba a szavak által felépített történet, nem ér semmit. Nem lesz kerek egész, csupán csak egymás után pakolt részek összevisszasága. Olvasni kell, nem rágni! Hogyan? Dinamikával, váltakoztatva a tempót, a hangsúlyt, ahogyan azt az írásjelek megkövetelik. Így tettem én is, és újra jöttek az ízek, újra ott volt előttem az egész. Színes ceruzák dolgoztak az agyamban, hogy az idő elnyújtásával előidézett szánalmas képeket élővé tegyék. Ez volt az, amit kerestem! Ez volt az, ami egy fárasztó nap után pillanatok alatt kiűzte fejemből a zsongást!

„Keresem azt a hölgyet, aki augusztus 10-én, szombat délelőtt a szegedi piacon három nagy csokor sóvirágot vásárolt, melyet 12 apró vázába kívánt helyezni. Könyörögve kérem, jelentkezzen! Aki az említett virágokat – fehér, kék, sárga, piros és rózsaszín – bárhol látta, hívjon vagy írjon!”

És én írtam. Azon nyomban tollat és papírt ragadtam magamhoz.

„Tisztelt Uram!
Nem én vagyok az a hölgy, akit keres, mert sem sóvirágot nem vásároltam, sem a piacon nem jártam szombat délelőtt. Csupán meg szeretném köszönni, hogy igazi emberi érzéseket csempészett az újság sorai közé, amit nagyon jó volt olvasni. Még azzal a gondolattal is eljátszottam, vajon mi lenne, ha én lennék az a nő? Az biztos, hogy azonnal írnék magának. Talán letagadnám először, hogy én voltam ott akkor a sóvirágos néninél, majd egyszerű olvasóként megköszönném ezt a néhány szívmelengető sort. Miért írom mindezt? Mert bizonytalanságot akarok kelteni önben, azt higgye, hogy akár én is lehetek. És ha elhinné, hogy én vagyok, akkor válaszolna. Ismét írna valami gyönyörűségeset. Elkezdődne egy folyamatos levélváltás közöttünk. Így lassan valóban azzá válhatok, akit keres. Találkoznánk, elmennénk vacsorázni, azután beszélgetnénk, eltelne egy nap, egy hét vagy kettő, meghívnám vacsorára, amit én magam főzök, maga eljönne és meglátná a 12 apró vázában a fehér, a kék, a piros és a rózsaszín sóvirágokat, és tudná, hogy én voltam ott aznap. Lehet, hogy az arcom nem ugyanaz, a haj hosszúsága és színe sem stimmel, de mégis tudná, hogy akit meg akart találni, akit keresett, az áll ön előtt.
Látja, nekem nem is kell nagyon könyörögnie, jelentkeztem!”

Borítékba zártam a levelet, megcímeztem és az asztalra tettem. Nagyon rosszul aludtam aznap éjszaka. Másnap reggel az első dolgom volt, hogy elrohantam a postára. Kértem bélyeget, annyit, hogy elsőbbséggel fel tudjam adni. Felragasztottam mindet a borítékra. Már majdnem elengedtem a levelet a levélszekrénynél, amikor a kishitűség rakoncátlan ördöge belém bújt, és megakadályozta, hogy végig vigyem a mozdulatot. Ujjaim görcsösen szorították a borítékot, és nem akarták elengedni. Keserű szájízzel mentem haza. Üres lett minden. Be kellett volna vallanom magamnak, hogy miattam, de ezt soha nem mertem megtenni.