Még bujkál a napfény a fák között,
még megszólít néhány nyári pillanat.
De a homály már belém költözött,
s nem vagyok, csak bedeszkázott kirakat,
világtalan, csúf kandeláber, vagy
hinta egy eldugott, névtelen téren…
A Nap lassan megint magamra hagy,
mint ilyentájt minden átkozott évben,
s én kifakult lélekkel hajszolom
sugaras, gyönyörű emlékeimet…
Majd ellep az ősz, akár a korom,
kínoz, fojtogat, míg végül eltemet.
2006. szeptember 29.
2 hozzászólás
Nagyon kedves vagy, Hajcihő, köszönöm 🙂
Kis Petőfis beütéssel, kellemes, kissé szomorkás Netelkás hangulat. 🙂
Üdv,
Poppy