A mi ösvényünk

Téged vár, tudd most is énem,
ódát zeng, hív belül mélyen;
tündérhangod mégsem hallom,
hervad minden pillanatom.

Félve vágyom régóta rád,
ettől fogva nem ér majd vád;
rólad mesél több tíz évszak,
emlék-lángok hozzád húznak,
nélküled hűlt árnyék vagyok,
cédruslombként hóvá fagyok…

életem ily csodás kincse
senki más, csak örökké te:

Szeretném, ha megszeretnél,
itt lennél, és átölelnél,
lágy, érzelmes csókot adnál,
vidám szívtől mosolyognál;
álmaid közt, kéz a kézben,
sok tűnődés tengerében,
itt ülnénk együtt, boldogan.

Ahol viszont nem szerettél,
néha mégis rám nevettél,
ez oly fénylő reményszikra:
talán végül bármit teszünk,
távol egy nap szép pár leszünk…