Az idő halad feneketlen medrében,
s én csak remélem, hogy egyszer megértem
mindazt, 'mit partjára sodor az ár,
de megszokni nem fogom már…
Mondd, hol vagy?
Egy évtized zúgott el mellettünk
Éppen akkor, mikor felnőttek lettünk.
Együtt dacoltunk apállyal-dagállyal
nem is törődtünk az elsuhanó mával…
Mondd, hová lettél?
Megértetted velem a színes tegnapot.
Szépséged szívembe is fényt lopott!
Éreztem, hogy rám van szükséged,
nem bántott haragod; nem ért büszkeséged…
De mondd Hová tűntem én?
Együtt úsztunk és sodródtunk külön útra.
Egymásból merítettünk erőt újra.
Együtt néztük, mit hoz a holnap;
Vígan intettünk a tovább haladóknak…
Mondd mégis Hol vagy?
Hol vagy Barátom? Óh mondd el!
Hisz' megígérted, hogy soha nem feledsz el!
Hol vagy hugicám? Keresem a szemed!
Remélem, idővel tán újra rád lelek…
Mondd, hová lettünk?
A napnak nem mondják, merre nyugodjon;
A falevélnek sem, hogy ősszel lehulljon!
A tarka rétnek ki szól, ha itt a kikelet?
S lelkemnek ki súgja: A barátom hol lehet?
Mondd végre! Hol vagy?
De nem! Mégse mondd; régóta tudom.
Régóta járunk egyfelé, egy úton.
Régóta tudom, hát nem kell, keresnem;
Régóta itt vagy! Itt vagy a szívemben!
Megmondom én, hol vagy.
Nem kell mindig a földön járni.
Nem kell mindent elmagyarázni.
Nem kell megértened: egyszerűen legyen!
Nem kell utaznom, hogy ott legyen velem….
Így hát mindig megtalállak!