Des Sängers Fluch
Es stand in alten Zeiten ein Schloß so hoch und hehr,
Weit glänzt' es über die Lande bis an das blaue Meer,
Und rings von duft'gen Gärten ein blütenreicher Kranz,
Drin sprangen frische Brunnen in Regenbogenglanz.
Dort saß ein stolzer König, an Land und Siegen reich,
Er saß auf seinem Throne so finster und so bleich;
Denn was er sinnt, ist Schrecken, und was er blickt, ist Wut,
Und was er spricht, ist Geißel, und was er schreibt, ist Blut.
Einst zog nach diesem Schlosse ein edles Sängerpaar,
Der ein' in goldnen Locken, der andre grau von Haar;
Der Alte mit der Harfe, der saß auf schmuckem Roß,
Es schritt ihm frisch zur Seite der blühende Genoß.
Der Alte sprach zum Jungen: »Nun sei bereit, mein Sohn!
Denk unsrer tiefsten Lieder, stimm an den vollsten Ton!
Nimm alle Kraft zusammen, die Lust und auch den Schmerz!
Es gilt uns heut, zu rühren des Königs steinern Herz.«
Schon stehn die beiden Sänger im hohen Säulensaal,
Und auf dem Throne sitzen der König und sein Gemahl;
Der König furchtbar prächtig, wie blut'ger Nordlichtschein,
Die Königin süß und milde, als blickte Vollmond drein.
Da schlug der Greis die Saiten, er schlug sie wundervoll,
Daß reicher, immer reicher der Klang zum Ohre schwoll,
Dann strömte himmlisch helle des Jünglings Stimme vor,
Des Alten Sang dazwischen wie dumpfer Geisterchor.
Sie singen von Lenz und Liebe, von sel'ger goldner Zeit,
Von Freiheit, Männerwürde, von Treu und Heiligkeit;
Sie singen von allem Süßen, was Menschenbrust durchbebt,
Sie singen von allem Hohen, was Menschenherz erhebt.
Die Höflingsschar im Kreise verlernet jeden Spott,
Des Königs trotz'ge Krieger, sie beugen sich vor Gott,
Die Königin, zerflossen in Wehmut und in Lust,
Sie wirft den Sängern nieder die Rose von ihrer Brust.
»Ihr habt mein Volk verführet, verlockt ihr nun mein Weib?«
Der König schreit es wütend, er bebt am ganzen Leib,
Er wirft sein Schwert, das blitzend des Jünglings Brust durchdringt,
Draus statt der goldnen Lieder ein Blutstrahl hoch aufspringt.
Und wie vom Sturm zerstoben ist all der Hörer Schwarm,
Der Jüngling hat verröchelt in seines Meisters Arm,
Der schlägt um ihn den Mantel und setzt ihn auf das Roß,
Er bind't ihn aufrecht feste, verläßt mit ihm das Schloß.
Doch vor dem hohen Tore, da hält der Sängergreis,
Da faßt er seine Harfe, sie aller Harfen Preis,
An einer Marmorsäule, da hat er sie zerschellt,
Dann ruft er, daß es schaurig durch Schloß und Gärten gellt:
»Weh euch, ihr stolzen Hallen! nie töne süßer Klang
Durch eure Räume wieder, nie Saite noch Gesang,
Nein! Seufzer nur und Stöhnen und scheuer Sklavenschritt,
Bis euch zu Schutt und Moder der Rachegeist zertritt!
Weh euch, ihr duft'gen Gärten im holden Maienlicht!
Euch zeig ich dieses Toten entstelltes Angesicht,
Daß ihr darob verdorret, daß jeder Quell versiegt,
Daß ihr in künft'gen Tagen versteint, verödet liegt.
Weh dir, verruchter Mörder! du Fluch des Sängertums!
Umsonst sei all dein Ringen nach Kränzen blut'gen Ruhms,
Dein Name sei vergessen, in ew'ge Nacht getaucht,
Sei wie ein letztes Röcheln in leere Luft verhaucht!«
Der Alte hat's gerufen, der Himmel hat's gehört,
Die Mauern liegen nieder, die Hallen sind zerstört,
Noch eine hohe Säule zeugt von verschwundner Pracht,
Auch diese, schon geborsten, kann stürzen über Nacht.
Und rings statt duft'ger Gärten ein ödes Heideland,
Kein Baum verstreuet Schatten, kein Quell durchdringt den Sand,
Des Königs Namen meldet kein Lied, kein Heldenbuch;
Versunken und vergessen! das ist des Sängers Fluch.
Ludwig Uhland
(1787-1862)
A dalnok átka
Kastély állott rég időkben, magasban s dicsőn,
A fényessége elérte a kék tengeröbölt,
Virágillatú kertkoszorúk körülvevék,
Szökőkutjainak vizén szivárványos a fény.
Vidék büszke ura élt ott, a győztes király,
A trónján ült, mely vészjóslón, halott halovány,
Gondolata szörnyű, pillantása dühöngés,
S ha szól, üt, mint a korbács, amit ír, vörös vér.
A kastélyhoz jött egyszer nemes énekes pár,
Aranyhajú göndör egyik, másik őszül már,
A hárfával díszes zsámolyra ült az idős,
Hogy friss hangú, virágzó dalt adjanak elő.
Az idős az ifjúhoz szólt:>> Hát most készen légy!
Gondolj legszebb dalunkra, s erővel hangozzék!
Erőnket szedjük össze, kedvet s azt is mi fáj!
Talán megy, s ma meghatjuk a kőszívű királyt.<<
A két dalnok már az oszlopos teremben áll,
A trónon feleségével együtt ül a király:
A király díszes, pompás, mint rőt északi fény,
Feleség arcán csillan teleholdas szelídség.
Az agg ottan a húrokba csap, s ez oly csodás,
Egyre szebben, gazdagabban csendül a hangzás,
Az ifjú égi, szép hangja tör akkor elő,
Miközben aggé – mint szellemkórus – zümmögő.
Tavaszt áld daluk, szerelemet, arany időt,
Szabadságot, hűséget, mik emberhez illők,
A szépről énekeltek, mi fűti ember keblét,
Zengtek arról, mi felemeli ember szívét.
Felejt’nek udvaroncok minden gúnyolódást,
Meghajlanak Isten előtt dacos katonák,
Elolvad bánata, s vidám lesz a királyné,
Dob rózsát kebeléről énekesek elé.
>>Elcsábítjátok, hát ti, népemet és a nőm?<<
Egész teste reng, a király ordítva dühöng,
Dobja kardját, az villan, s ifjú keblén hatol át,
Melyből arany dal helyett felszökik vérsugár.
Viharként oszlatta ez fel hallgatók raját,
Az ifjú hörögve hull mester karjába már,
Ölelve kabáttal, felveszi fiút a vén,
Szorosan tartva, elhagyja véle a kastélyt.
De az ősz dalnok azt, mi tartott, magas trón előtt,
Ragadja hárfáját, mi minden hangszert legyőz,
A márványoszlophoz ütve, azt szétzúzva sír,
Kiált, s hangja rémisztő, kastélyon átsüvít:
>>Jaj, nektek, büszke termek! Ne szóljon szép csengés
Soha se bennetek már, se húr, se ének többé,
Ne, hát! Csak sóhaj s nyögés, riadt szolgalépés,
Amíg a bosszúszellem semmivé tapos szét!
Jaj, nektek, illatozó kertek, mit ölel májusi fény!
A halál csúf arcát nektek megmutatom én,
Hogy ti kiszáradjatok majd, mint minden forrás,
Hogy ti feküdjetek majd, mint ami kővé vált.
S jaj néked, te gyilkos! Most a dalnok átka elér!
Hírhedt lényed folyja körben mindenütt a vér,
S feledjék neved el, örök éj boruljon rá,
Az utolsó hörgés légy, mi üres légbe száll!<<
Az agg így kiáltott, hangja fel, az égbe tört,
A mélybe omlottak falak, csarnok mind ledőlt,
Egy magas oszlop jelzi még a régi pompát,
De ez sem éli túl az éjszaka rohamát.
Sivár puszta körben illatos kertek helyén,
Faárnyék nincs, se forrás, mely tör homok fölé,
Király nevét nem őrzik hős dalok s krónikák;
Elsüllyedt, elfeledték! Szállt dalnok átka rá.
Szalki Bernáth Attila