Tréfát űz az idő

Gyermek voltam
Értettem a madarak nyelvét
Gyűjtöttem a virágokat
És kívülről tudtam énekelni
Kedves dalaimat

Ma már csak álmodom
Ha rájuk gondolok
Az idő kegyetlen tréfát űz velem
Elmúlnak a napok
És lassan évekké állnak össze
És már nem emlékszem semmire
Csak az érzésre
Hogy milyen boldog voltam
Nyitva volt előttem a világ
A hangom messzire szállt
És nem parancsolt nekem senki
Hgy mikor mit kell tenni
A Napba szálltunk
És hangosan kiabáltunk
És nem volt mi megállítson
És nevettünk minden szidáson
Tudtuk, nem ér véget a szabadság
Nincs megállás, csak tovább, tovább
Nem sajnáltuk az éjszakákat
S versenyeztünk, melyikünk vidámabb

Akkor még lehettem volna minden
És lehettem volna bármi
Nem volt, mi korlátot szabjon
Nem volt még ok sírni
Nem csinálhattam még soha jobban
Hiszen mindent először csináltam

Néha még ma is fellelkesülök
De aztán sorsom lecsendesít
Beszűkült előttem a tér
Kicsi lett a világ, ami enyém
Korlátok vesznek körül
A lelkem már semminek sem örül
Hisz beteljesíteni nem tudtam
Felét sem annak, amit akartam
S az előttem álló évek
Csak egyre több kudarcot hoznak
Hiszen egyre kevesebb lehetek
S a percek csak szaladnak
Én nem így terveztem
Nem ezt kívántam
De ez már senkit nem érdekel
Csak megyek a nekem kitaposott ösvényen
Mert más út nem jutott nekem
Senki nem jön az úton velem
Néha fuldoklom
De aztán kikerülök gödörből
És megpróbálom megtalálni
Amit nekem szántak az örömből