Kifeszít,
keresztemre hullámzó homokszemes
sivatag
végtelen közepén,
Szétszakít,
vitorlámnak habzó víz felszínén
hiába
a belső erősítés,
Áthasít,
Pillangószárnyam vad vihar ellen
láthatatlan
menedéket nem remél,
De ha egy pillanatra
is elhittem,
hogy sodró világunk
rengetegében,
lelkem egyszeri
s megismételhetetlen
millikókon átívelő
Isten teremtette
alkotás,
akkor kifeszítve, kettétörve
s mozaikokra esve is
lehunyhatom szemem,
s mosolyogva suttoghatom
a sötétben:
Élek, s éltem.
2 hozzászólás
Szia!
Újra itt.
🙂
Nagyon örülök, hogy rád találtam.
En is örülök, hogy irtal:-) Örülök, ha tetszett a versem, olvass maskor is!
H.