Karcos most a kikelet, mint elnyűtt
lemezjátszón az agyonhallgatott bakelit,
felhőket lökdös szerte az égen,
átharapva a reggel azúrkék ereit.
Bennem is lassú dallam csak a vér,
s elmém barázdáin egyre elakad a tű.
Sír a tavasz, szíve a földig ér,
akár az enyém, e félrehangolt hegedű.
3 hozzászólás
Netelka, csak gratulálni tudok neked!
A képeid, az olvasóba átsurranó érzések, nagyon szép!
Üdv! Hanga
Köszönöm, kedves Hanga! 🙂
A Véletlenül dobta ki ezt a versedet, és a cím felkeltette az érdeklődésem. Örülök, hogy elolvastam. Gondolkodtam, melyik sorát tudnám kiemelni, aztán rájöttem, hogy egyiket sem, azaz mindegyiket. Hihetetlenül jó vers! Húúú, borzongatóan jó.