A szív halála

Egy dobozba beletettem,
úgy vittem le szem lecsukva
a pincemélybe, ahol a
sarokba vágtam, a sutba –

hisz csak hittem perzselését a szívnek,
ahogy lángot vet dzsungelre, vadonra,
mezőt ékesít, hegyeket, patakot,
szeret, észrevesz és magát adja,
miként a csend felém oson, szöszmötöl,
megölel, simogat, sóhajtva, ragyogva –

jól elrejtettem a múltat,
oda, abba a dobozba,
a kulcsot is messze dobtam,
ne hozza azt senki vissza –

mert ha nem tud élni már szerelmesen,
nem lehetek többé a szerelme sem,
ha hasztalan, értem nem dobog, kacat,
(a szívesszencia is esélytelen)
rejtse pincemély, amint a temető
őrzi a halottakat a földbe’ lenn.