Végsötétben, éjsötéten eltűnök,
Utca végen, lámpa fényben megfürdök.
Húz ezüstgömb, ő magához,
Félőn átölel,
Így szól ő a magányhoz.
Míg szívem csendre lel:
-Ó magány! Tündöklő ég madár!
Tégedet nem ért senki sem…
Ó tündöklő ég madár!Merre jár,
Annak szívére deret lehel.
Ó magány! Mire szíved oly epedve vár,
Nem lesz és nem volt tán sosem.
Ó magány! Tündöklő ég madár!
Legyen tiéd az, kit úgy ölelem… –
Elengedvén ezüstgömb a végsötéten…
S többé én nem tűntem fel a lámpa fényben…
Lámpa fényben
By Chloe
1 hozzászólás
ismét olvasom a harmadik versed, nem lehet, hogy kihagyjam, mivel az is
olyan, amilyen a verseknek lennie kell!
Az jó, hogy a korabeli elődeink versformájával írsz.
Ennél annyival el lehet térni, hogy csupán a mondatok szerinti első-sorokat
kell nagybetűvel lehet írni. Gondolom, hogy iskoláid idején jó
magyartanárod lehetett.
Mint látom itt még rajtam kívül talán még más nem is olvasta a verseidet.
Légy türelemmel, te is nézzél körül és olvasd mások verseit is, akkor majd
rájönnek, akik nem úgy, nem olyan szépen verselnek, mint te, ők is meggondolják,
hogy mindenféle butuska értelem-veszett anyagok nem igazi versek.
Szeretettel olvastam:
Finta Kata