Kimegy a biztosíték

A művészetek sorsa
a dramatizáló gyermeké,
aki valami nagy disznóság
szemtanúja volt,

s aki ezért a szép, színes,
felfogható, kerek világot
ábrázoló képek helyett
érthetetlen idomokat,

művivé rendezett halmazokat,
krikszkrakszokat,
ábrákat kezdett egymásra dobálni.
Megalkotta az érdekes érthetetlent,

s elnevezte benyomásnak.
Ez, a poszt-traumatikus tünetcsoport.
Az I. és II. Világháború
olyan benyomás volt az emberiség számára,

mint katonának a lövészárokban
a repesztalálat és a légnyomás.
Csoda-e, ha megszületett
a „művészetek torzszülött gyermeke”,
a céltalan impresszionizmus.

Ha értenénk az embert, értenénk műveit.
Ez már nem élvezet, hanem halva-zat.
Most ott tartok, hogy semmi nem tetszik,
amit írok, és azon gondolkodom,
vajon Széll Csilla és Tóth Zsófi,
örül-e majd, ennek?
Nem örül szerintem.
Legyünk pozitívak!

***

írni jó írni jó írni volna jó
volna jó volna jó esne már a hó
már a hó már a hó hordja már a szél
kába szél már a szél hallgasd mit mesél