Állok némán merengve e hallgatag parton,
szemben az arborétum pillant felém
szégyenlős tekintetén, s előttem a Kőrös
tükre ring szelíden, szüntelen szeszéjjel,
örök titkokat őrizve a hullámzó, mély habok.
Már őszül körülöttem a táj, s engem béke
vesz körül, s hűvös szél kering felettem telt
neszekkel sietve át a bársonyos időn.
Valamikor itt voltam kicsiny gyermek e tájon,
itt kelt velem a hajnal pirkadó sugarán sárga-
rigók dalán becézve nevem s ébredő, kedves
ifjúságom. S e hajnal illatát máig bensőmben
őrzöm, s kicsiny rigók dalát itt benn a mélyült
rejteken. Emlékül maradt bennem minden,
mit őrizhet szív, mit feledés homálya nem
feledhet az évek messzeségébe tűnő, haló
árnyain át a múltba vesző, csorduló homályon.
Óh, gyermekségem! Bennem hányszor
visszatérsz, mikor merengéseim távolán nálad
újra ringó bölcsőmre lelek, s látok előttem
csillogó könnyeket hullani, mit szívem ezen
öröksége többet már nem bírt elhordani.
Hát, íme, újra itt vagyok, itt e parton, e velem
jajongó ég alatt, s hallgatom az őszi lombok
susogó neszét, mozdulatlan idézve múltam
most, hol gyermek voltam, itt, közel a Zalka
Máté utcában, hol Édesanyámmal laktunk.
A ház már régen nem áll helyén. Útjában állt
az időnek, mit az évek sokasága csalt csacsogva,
csábítón vonva, a végtelenség örök zengésén
lelve meg e lét időtlen égi trónusát. Mert
mindent elnyel az idő, és minden sóhaj vele
száll, ahogy a percek semmiségbe halnak,
hát épp ezért minket meg is csalnak, vénülő
tekintetünk szürkülő homályán kutatva valót,
mit sokszor a valótlanság szül, mint ahogy
némelykor az értelmet keressük értelmetlenül,
a semmibe meredve e rémült ég alatt. Mert
így van ez, én vak voltam, hiába bámultam
a csillagos eget, az értelmet, a valót mégsem
találtam, oda föl hiába kiabáltam marasztalva
az éjben úszó, megannyi tűnő felleget, kérdezve:
„Honnét jöttök ez éjidőn, mily ormok felől, és
mely hazába visz utatok, ti kóborló hazátlanok?
Mely partok fölött akartok lehullni felzúgó robajjal
majd a holnapon?” Én gyermek voltam itt e tájon,
itt telt néhány csöppnyi évem. Ti égi fellegek,
hozzátok felkiáltom, mind egy úton, egy reménnyel
új hazára leljetek, s majd újra szétfújjon a szél
örök zsongása zsibongó perceken titeket, s
hulljatok le majd ide is, megöntözve e tájon
hagyott lábaim porát, mert itt messze idők
múltján ölelt vidék dédelgette bölcsőm. Hogy
most újra itt jártam, s láttam e helyet, bennem
a szív talán egy kis időre megint nyugtot lelt.