Ismerni kell azt hová vezet az út
árnyain a szárnyaló végtelennek,
hol suhanva messzeségek üzennek
hová századévek tűnt emléke fut.
Oly szótlan lomha párák hullanak ott
azon zengetett kor meredélyein,
hová oly sokszor elvisznek szemeim
merengeni, s lelni szelíd ábrándot
tűnő éjek harmatossá hűlt honán,
hol hunyorognak pislogó csillagok
amik odafentről néznek le reám.
És én ámulva lassanként ballagok,
andalgó holdnak hűvöskés homályán
hallgatag. S belé halld, szívem, hogy sajog!
2 hozzászólás
Kedves Zoli!
Szinte hallom, hogy sajog a szíved! Gratulálok neked!
Ági
Kedves Ági!
Köszönöm szépen értő olvasásod, s annak értékét mit kifejezel érzelmeidben versem iránt!
Hálásan köszönöm érzéseid mélységét!
Üdvözlettel köszönve látogatásodat!
Zoltán Kaposvárról 🙂