méltósággal
nyílik utoljára
az ajtó.A végső
búcsú, soha
nem csikordul
Csak ünnepélyes,
égő gyertyafényben elénk tárul.
A tér beszűkül, a múlt kitágul,
csak néhány perc, s mint
gyertyáról a viasz, aláhull.
Az élet már porcelán ruhába öltözött test,
Rajta tűfátyol mögül egy régi mosolygós est
Fénye felett, ruhájához illő porcelán kalapja,
Virágok selymébe vegyül az elmúlás illata.
S bevonul fekete gyászruhás léptek
Közt sok fájó itt maradt lélek.
Kínzó ereje van a zenének
Szívbe markolnak a
hangok, szinte tépnek.
„A szeretet mindenre kész,
Én tudom hiába mész
Itt maradsz örökre…”
S mindenkinek hull a könnye,
Arcról gördül fehér zsebkendőbe,
És nem borulunk egymás nyakába,
Nem hull fájdalmunk a másik vállára,
Mindenkinek magában
sírnak a hosszú évek.
Istenem! Kihűlt az
összetartó fészek.
Sólyom szárnyak!
A meleget vele vittétek.
„Szállj-szállj sólyom szárnyán”
hangzik az ének.
Egy utolsó séta a susogó fák alatt,
A gyászmenet méltósággal halad
A végső kegyhelyre, hol örökre
Kőtáblába vésve egy
Édesanya emléke.
És nem borultunk egymás nyakába,
Nem hull bánatunk a másik vállára,
Mindenkinek magában sírnak a hosszú évek.
Istenem! Kihűlt az összetartó fészek.
A sajgó életbe mindenki rohant,
És magára maradt a néma hant
Mit körbefon a rengeteg élő virág
S ontotta utánunk az elmúlás illatát
5 hozzászólás
Méltósággal írt vers. Gyönyörű! Nekem nagyon tetszett! Annyira szépen fogja meg a pillanatot – pedig szomorú, gyászos – de mégis felemelő!
Köszönöm kedves Theia!
Kedves Marica Gyönyörű versed a szívemig hatolt. Nagyon szépen irtál az elmúlásról.
Gratulálok versedhez és fejet hajtok.
Én is most temettem az édesanyámat.
Nagyon szép és fájó megemlékezés.
Üdv, Poppy
Kedves Poppy!
Rég jártam itt. Most látom milyen bánat ért. Őszinte részvétem fogadd, ha kissékésve is.
Köszönöm szépen, hogy olvastad ezt a versem. Ha elveszítjük azt az egyetlent, ki soha nem pótolható, örökké fájdalmas méltósággal emlékezünk rá.
Szeretettel: marica