Csak egy kislány

Kellemes szeptemberi reggel volt. A közeli buszmegállóhoz mentem, ahol már néhány korombeli asszony várakozott. Ahogy közelebb értem, hallottam, hogy beszélgetnek egymással. Nem akartam indiszkrét lenni, ezért egy kicsit távolabb mentem tőlük. Gondolataimba merülve várakoztam. Szia. – mondta jókedvűen egy kislány. Ránéztem, nem volt ismerős nekem. A hátán iskolatáska, ruházata és ő maga is ápolt, tiszta. Arca szabályos, mosolya kedves.
– Szia – válaszoltam és visszamosolyogtam rá.
– Hová mész?
– Egy óvodába megyek dolgozni.
– Tényleg? És mit dolgozol az óvodában?
– Segítek az óvónőnek.
– Én iskolába megyek. Tudod, már vége a nyári szünetnek.
– Sajnálod, hogy elmúlt a nyár?
– Jön a busz! – kiáltotta. – Gyere, szálljunk fel!
A buszon mellém ült, úgy folytatta a megkezdett témát. Nem, nem sajnálom, szeretek iskolába járni. Azért a nyarat is szeretem. Apukámnál voltam nyaralni. Tudod, apu és anyu elváltak, de azért nincsenek haragban. Apukámnál már egy kistestvérem is van, nagyon aranyos. Bocsi! Nekem le kell szállnom! Szia. Máskor is ezzel a busszal jössz?
– Igen.
– Akkor még találkozunk!
Leszállt, a busz indult tovább, ő meg a járdáról integetett nekem.

Másnap már vártam, mikor érkezik meg. Hú, mondta, mikor futva éppen csak elérte a buszt. Képzeld, majdnem otthon hagytam a tornafelszerelésem! Már az utcán voltam, mikor eszembe jutott. Vissza kellett szaladnom érte. Jó, hogy elértem a buszt, mert nem szeretnék elkésni a suliból. Örülök, hogy elérted. Tudod, az lenne a legjobb, ha még előző este bekészítenéd a másnapi dolgaid, akkor nem felejtenéd el. Bekészítettem, csak amíg felhúztam a cipőm, letettem a székre. Felvettem a hátitáskám és megfeledkeztem róla. Látod, hogy ki van tömve a hátitáskám? Ebbe nem fér bele a tornacuccom. Külön kell vinnem.

Iszonyú, amit cipelned kell! Nem lehet az iskolában hagyni valamit? Á, nem nehéz. Erős vagyok. Különben meg, azért kellett hazahoznom, mert beleizzadtam. Anya kimosta. A könyvek meg a füzetek kellenek a tanuláshoz. Szeretsz tanulni? Igen, csupa ötösöm van. Megmutassam a bizonyítványom? Ha, akarod? De, elhiszem neked. Okos kislánynak látszol és nagyon kedves is vagy.

Megérkezett. Integetés, majd a forduló busz eltakarta előlem őt.

De jó, hogy itt vagy! Kiáltotta már messziről másnap. Tegnap nem tudtam elmondani, mert tudod, le kellett már szállnom, hogy anyu nem örül annak, hogy kedves vagyok az idegenekhez. Félt engem. Azt mondta, csak a rokonokkal, az osztálytársaimmal és az ő ismerőseivel beszélgethetek. Ne áruld el neki, hogy jóban vagyunk! Rendben, de nem tudom, ki az anyukád. Megmondta a nevét. Így se tudtam. Jó, majd egyszer megmutatom. Nagyon csinos, nem rá hasonlítok. Ne mondj ilyent, nagyon helyes kislány vagy. Köszi, de akkor sem az anyu fajtája vagyok. Ő nagyon vékony és meg kicsit duci, mint az apu. Udvarol neki egy orvos, de ez még titok. Ha elveszi feleségül, akkor kimegyünk Németországba. Már el is kezdtem tanulni németül. Apu sem tudhat róla. Akkor mondjuk meg, ha már elvette az anyut. Ne felejtsd el, hogy titok! Rendben, ígértem meg. Igyekezz, mert fennmaradsz a buszon! Köszike. Szia! – kiáltotta már a járdáról vissza.

Egyik nap a boltból hazafelé jövet egy csinos, miniszoknyás, tűsarkú cipős, fiatal hölggyel láttam. Rám nézett, majd – nyilván nekem szánva – hangosan mondta, jól van anya, megértettem.

Na, észrevetted? Tette fel a kérdést a legközelebbi utazásunk alkalmával. Ő volt az anyukám. Ugye milyen szép? Igen, és tényleg nem hasonlíttok egymásra. Anyukádat már többször is láttam, de nem gondoltam, hogy te vagy a kislánya.

Ugye? Mondtam neked. Egyébként most nem találkoznak az orvossal. Ugye nem beszéltél róla senkinek? Nem, legyél csak egészen nyugodt. Akkor jó. Képzeld, tanulok korizni. Suli után egyenesen megyek a műjégpályára. Hű-ha, az nem semmi. Nekem nem volt korcsolyám soha, de szánkózni nagyon szerettem. Azt én is, de a kori az más. Igazad van. Szia, le kell szállnom.

Egyik reggel, miután a kislány már leszállt, megszólított egy asszony a buszmegállóban várakozók közül. Nagyon helyes az unokája. Látszik rajta, hogy szereti magát.

Nem az unokám. Akkor kije magának? Csak egy kislány. Értetlenül nézett rám. Arra a kislányra gondoltam, akivel minden reggel olyan vidáman beszélgetnek, és mikor leszáll a buszról, akkor integetnek egymásnak. Én is. – válaszoltam.

Telt, múlt az idő. Az óvodai munkám megszűnt. Máshová jártam, későbbi busszal mentem. Talán 5-6 év is eltelt, mikor a buszon hazafelé utazva fáradtan, gondolataimba merülve egyszer csak megütötte a fülem egy ismerős hang. Felnéztem. Vagy 2-3 üléssorral előttem állt a kislány és a tőle megszokott derűs vidámsággal beszélgetett egy korabeli lánnyal. Beszélgetőtársa előbb szállt le. Végül mi is megérkeztünk. Ő az első, én a második ajtónál léptem le a buszról. Elvileg úgy érhettünk volna haza, hogy nem vesz észre, de ki tudja miért, hátra fordult. Szia! – mondta olyan hangsúllyal, mint ha tegnap váltunk volna el egymástól. Szia! – válaszoltam. Hová tűntél? Soha nem vagy reggel a buszmegállóban. Igen, mert már nem az óvodában dolgozom. Te pedig milyen szép kis hölgy lettél, mióta nem láttalak, alig ismertelek meg. Köszi, mondta és elpirult. Hol dolgozol, miért mész későbbi busszal? Egy idős házaspárhoz járok, és ők nem szeretnek korán kelni. Mit csinálsz náluk? Segítek nekik: takarítok, mosok, főzök, vasalok, kiteregetem a ruhákat, mikor mire van szükségük. De, hiszen már te is öreg vagy! – mondta tágra nyílt szemmel, őszinte gyermeki szívvel.

Fáradtságom, mint a füst elszállt. Jót nevettem rajta. Ő meg csak állt és kérdően nézett rám, hogy mi volt olyan vicces, mikor ő – mint mindig – most is csak az igazat mondta. Tudod, kicsim, igazad van. Nem vagyok már fiatal, de vannak tőlem idősebbek is, akik már nem olyan egészségesek, nekik még tudok segíteni. Ja, már értem. Képzeld… és úgy folytatta a beszélgetést, mint ha az évek megálltak volna.

Azóta nem láttam. Lehet, hogy mégis elment Németországba? Esetleg az édesapjához költözött? Vagy csak egyszerűen felnőtt és már ő is máskor és máshová jár? Most már a korombeli asszonyokkal beszélgetek a buszmegállóban, időjárásról, betegségről, halálról.