Olvasom Schäffer Erzsébet "Egyszer volt" c. könyvét – ott leltem erre a rövidke történetre. S ez keltett bennem néhány gondolatot.
"A haidák, egy indián törzs, halásznép. Abból élnek, amti a víz ad. Ezért az életük feltétele, hogy az eszközeik, a varsájuk, a csónakjuk rendben legyen. Van is egy törvényük, ha valakinek tönkremegy a szerszáma, a közösség azonnal segít, csinálnak új csónakot, varsát, amit kell. A haidák közt, ha főbenjáró bűnt követ el valaki, az a büntetése, hogy összetörik a csónakját, a varsáját, minden halászó szerszámát. Ez a törvény. Ám ebben a pillanatban életbe lép a másik törvény, mely szerint akinek tönkremegy az eszköze, annak segíteni kell, hiszen éhen hal. A többiek fel is sorakoznak, megcsinálják, viszik az új csónakot. A bűnös haida ezen úgy megilletődik, hogy köszönetképpen ajándékokat kezd készíteni a törzsbelieknek. Azok meg meglepődnek, elfogadják az ajándékot, dicsérni kezdik, milyen figyelmes ember a földijük. És ők is készítenek neki ajándékot. És halásznak tovább."
Hát, nem szép ez? Hol van ettől a mi civilizált világunk? A törvényeket mi is megszegjük, és az esetek jó részében ki sem derül. Megmarad a csónakunk és halászhatunk tovább a zavarosban. Ha mégis úgy alakul, hogy elveszik tőlünk a szerszámot, profilt váltunk, hisz’ mi mindenben olyan jók vagyunk. Vagy ha mégsem, s ott állunk munka nélkül, elárvultan – ugyan, ki fog nekünk segíteni? Hiszen haida egy sincs a közelben. Ha mégis ránk talál valaki, először is egyből gyanakodni kezdünk: vajon mit akar ez tőlem? Mert hogy önzetlenül nem akar segíteni, az biztos. Ha hagyjuk magunkat, akkor pedig ott az elkötelezettség érzése: hogy fogom én ezt meghálálni? Arról nem beszélve, hogy mindenki más is gyanakszik és a hátunk mögött kibeszél. Minket is, akik megbuktunk s most más hátán próbálunk visszakapaszkodni, s azt is, aki segít: nyilván valami hátsó szándéka van, hiszen mégsem egy haida, hogy csak úgy önszántából, minden ellenszolgáltatás nélkül nekiálljon csónakot készíteni nekünk.
Hogy miért írtam le mindezt? Mert elirigyeltem a haidáktól a természetességüket. Hogy képesek a dolgokat úgy látni, ahogy azok vannak. Nem néznek mögé, nem kombinálnak, nem tételeznek fel – csak elfogadják, befogadják a dolgokat. Nem tudom, mi képesek vagyunk-e erre. Sőt, azt sem tudom, én magam képes vagyok-e rá. Félek, hogy nem. Majd talán a következő életemben, ahol ha lehet, haidaként fogok újjászületni.
4 hozzászólás
Valóban szép gondolat és tett, amit a “HAIDÁK folytatnak. S igaz, hogy hol vagyunk mi attól, modern, mai emberek? Messze, lent, elsüllyedve…
Miért mondom? Ma már szinte furcsán néznek arra, ha valaki jót tesz, vagy akár szól a másik, talán ismeretlen emberhez. Annyira taszító az is, ha másnak valamit teszek csak úgy, jóindulatból, természetesen. A másik valóban azonnal arra gondol: most én ezt mivel tudom “visszafizetni”? Miért kell, mindig mindent, egy természetes gesztust, cselekedetet azonnal megfizetni. Vagy például azt is, ami az illetőnek kötelessége.
Miért nem lehet az természetes? Miért van az, hogy bizonyos foglalkozásoknál, ahol azok éppen úgy, mint mások, fizetést kapnak, ha nem is sokat, nem annyit, amennyit Amerikában, Nyugaton, hanem annyit, amennyit a mi kis országunk elbír, miért várják el azok másoktól, hogy azért, mert megteszi, hogy azért neki fizessenek? Miért?
Mivel nem vagyunk HAIDÁK?
De ha nem is vagyunk azok, azért lehetnénk egyszerű, jóindulatú, másokat megértő emberek. – Nem? – Mondjuk modern HAIDÁK.
Ilyen gondolatokat indított el bennem az írásod.
Modern haidák… rendben. Támogatom 🙂 Örülök, hogy olvastál, annak pedig még jobban, ha meg is fogott. Köszönöm!
ez nagyon szép. kellene jópár haida itt nálunk is. nem ártana. szeretnék haida lenni. szeretnék őszintén élni.
Kevés dolog múlik rajtunk – de ez tényleg. Köszönöm, hogy olvastál 🙂