A stressz áldozatai vagyunk?

Szinte közhelynek számít, hogy felgyorsult világunkban milyen sok stresszhatás ér bennünket. Egy mai ember jóval több élmény részese lehet, mint évszázadokkal ezelőtt. Ez részben a tömegkommunikáció, részben a közlekedési eszközök fejlődésének köszönhető. Hírekkel, tudósításokkal bombáznak minden percben, a föld távoli pontján történt természeti katasztrófáról majdnem azonnal értesülhetünk ( hacsak el nem titkolják). Élőben nézhetjük végig polgárháborúk vérengzéseit, árvizeket, terroristák merényleteit. Manapság az utazás sem okoz gondot, repülőgépek segítségével gyorsan átszelhetjük az óceánokat. Azt hihetnénk, a technika ilyen mértékű fejlődése könnyebb életet biztosít számunkra. Valóban, a háztartási gépek, mosógép, porszívó, a különböző konyhai robotok jelentős mértékben csökkentették a házimunkára fordítandó időt és energiát. Kinek jutna eszébe a patakban kézzel dörgölni tisztára a szennyes ruhákat. Lehet, hogy a víztől csak még koszosabbak lennének, nem beszélve a mosószerek környezetszennyező hatásáról. Lakásunk rendben tartása, ételeink elkészítése sokkal egyszerűbbé vált. Rövidebb idő alatt jutunk el munkahelyeinkre, iskolába, alig látni olyan gyereket, akit ne valamelyik szülője vinné autóval. Egy nap leforgása alatt sokkal több emberrel találkozunk, mint a régebbi korok zárt közösségeiben.

Ennyi változás eredményeként boldogabbakká váltunk? Nem, a statisztikák azt mutatják, hogy egyre feszültebben, idegesebben éljük meg napjainkat.. A technikai fejlődés magával hozta a zajszint emelkedését. Bömböl a rádió, szól a zene, dudálnak az autók, dübörög a repülőgép, zakatolnak a gépek az üzemekben stb. Még az eldugott erdőbe is behatolnak a civilizáció hangjai. Ha nem is figyelünk oda, akkor is bekapcsolva tartjuk a tévét, háttérvillogása kiszűrődik az ablakokból az esti órákban. Jó az nekünk, ha nap mint nap látjuk a világ véres eseményeit, de tenni nem tudunk ellene? Jó az, ha látjuk, emberek ezrei mint vergődnek? Képes agyunk mindezt befogadni? Vagy egy idő múlva immúnissá válunk, és az afrikai éhező gyermekek látványa már semmilyen érzelmet nem vált ki belőlünk? Vannak olyan ismerőseim, akik tudatosan nem tartanak otthonukban tévét, mert elutasítják káros hatásai miatt. Félreértés ne essék, nem a televíziózás ellen kívánok szólni, magam is gyakran nézem, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy tanuljunk meg válogatni a műsorok között, legyünk képesek szelektálni az információkat. Ha nem tesszük meg, agyunk spontán módon elvégzi helyettünk, de nem biztos, hogy a számunkra lényegeseket, pozitívakat helyezi el memóriánkban.

Említettem, hogy az utóbbi évtizedekben ismerőseink száma emelkedett. De vajon ők valóban ismerőseink? Mennyire ismerjük őket? Tudjuk, milyenek valójában? Tisztában vagyunk örömeikkel és bánataikkal? Ha bajban vannak, számíthatnak ránk vagy mi rájuk? Vagy csak elmegyünk egymás mellett, köszönünk, de személyes életünkbe már nem engedjük be őket? Az is elképzelhető, hogy idegesítenek állandó jelenlétükkel, és alig várjuk már, hogy megszabaduljunk tőlünk. Pedig az ember alapvetően közösségi lény, lételeme a kontaktus másokkal. Ha megfosztanának annak a lehetőségétől, hogy a többiekkel kapcsolatba kerüljünk, komoly pszichés károsodást szenvednénk. Természetesen kivételt képeznek némely rendkívüli képességekkel megáldott remeték.

Utoljára hagytam, pedig talán az egyik legfontosabb stresszforrásunk a munkahely. Életünk jelentős részét ott töltjük el, és egyáltalán nem mindegy, hogyan viszonyulunk hozzá. Szerencsés az az ember, akinek a hobbija a hivatása is egyben, de a többség kénytelen olyan munkát választani, ami jóval képességei alatt van, vagy alulfizetett. Gürizünk a létfenntartásért, hogy meglegyen a mindennapi kenyerünk, s már csak kínos kötelességet látunk az egészben, amit muszáj elvégeznünk, de közben a pokolba kívánjuk. Mindezt megnehezítheti egy akadékoskodó főnök és a rossz munkahelyi légkör.

A technika útját megállítani nem lehet. Nem is volna jó, hiszen mennyivel kényelmesebb bekapcsolni a termosztátot, mint tüzet csiholni. A járművek moraja és az élettel járó egyéb zajok velünk maradnak, akár akarjuk, akár nem. Az embereket nem kerülhetjük ki, pénzkeresetre pedig szükségünk van. Mit tegyünk hát? Kergessük magunkat az őrületbe? Nem, ez sehová sem vezetne, vagyis dehogyisnem: a zárt osztályra. Szerencsére vannak olyan relaxációs technikák, meditációk, vagy akár az autogén tréning, amik segítenek abban, hogy úrrá legyünk kétségeinken, és zaklatott idegeinket megnyugtassuk, feszült izmainkat ellazítsuk. Rajtunk múlik, hogy az elkerülhetetlenben is próbáljuk felfedezni a szépséget, ezáltal áldássá vagy átokká tenni számunkra. Ne feledjük, a kés ölhet, de gyógyító eszközzé is válhat.