A szépség természetéről

"A nő akkor szép igazán, ha boldog, és akkor boldog, ha érzi, hogy szeretik." Rippl-Rónai József

Egyszer egy barátnőm, akinek mindene volt az öltözködés, a sminkelés, és az, hogy mindenkinél több és jobb legyen minden holmija, azt mondta, hogy "senki sem tud nem a külső alapján ítélni". Hiszen ha meglátsz egy embert, a ruhája, az arca, a mozdulatai az elsők, amit megfigyelsz, ekkor már van egy elképzelésed az illetőről (még akkor is, ha tudod, hogy ez megváltozhat), és csak ezután ismerheted meg a személyiségét (ha egyáltalán meg akarod ismerni, azok után amit láttál belőle). El kell ismernünk, hogy részben igaza van. Hiába is próbáljuk tagadni, ha egy nőt jellemezni akarunk, az első dolog, hogy megállapítjuk róla, hogy szép-e. A csinos nők, a helyes férfiak könnyebben találnak munkát és párt maguknat, az ismeretlenek számára is szimpatikusabbak, kedvesebbek velük, és szívesebben segítenek nekik (főleg hogyha az ellenkező nem képviselőjéről van szó).

De vajon mi a szépség? Gimiben, szünetben egy fiú, meg egy lány beszélgettek. Az maradt meg bennem a beszélgetésükből, hogy a lány azt mondta, hogy nincs igazán szép nő egy sem, mert minden nő talál magában kivetni valót. A fiú pedig azt, hogy a szépség minden korban, és divatban mást jelent, ezért mindig az aktuális szépségideálhoz kell alkalmazkodni. Tulajdonképpen van benne igazság, hiszen gondoljunk csak arra, hogy a múlt században a hófehér bőr volt a legfontosabb jellemzője egy szép nőnek. Ma pedig ott sorakoznak a barnító testápolók minden drogériában, és meg sem lehet számolni, hogy csak Budapesten hány szolárium van. Mindez azért, mert ma már a sötétebb tónusú bőr van divatban, és nem szép, ha valaki sápadtan mászkál a nyár közepén is. Nem is kell ilyen messzire menni, a legtöbb a tíz- húsz évvel ezelőtti ruha, hajviselet nevetségesen hat manapság. De gondoljunk bele, hogy nézne ki a világ, ha mindenki az aktuális divathoz alkalmazkodna? Nem mindenkinek állnak jól ugyanazok a stílusú ruhák, frizurák, sminkek. És ez azt jelentené, hogy ők nem szépek?

Ebből következik egy másik probléma, amit elég gyakran hallottam egy időben a környezetemben. A szépség a pénzen múlik: hiszen akinek van pénze a drága arckrémekre, kozmetikusra, parfümökre, minőségi sminkekre, jó ruhákra, azoknak könnyű szépnek lenni. Minden ezen múlna?

Mindannyian hallottunk már arról, hogy egyeseknek "természetes szépsége van", nem kell nekik festék, szolárium, és bármit vesznek fel, minden jól áll nekik. Kik lehetnek ezek különleges emberek? Erre születni kell, és aki nem születik ilyennek, az csinálhat magával akármit akkor sem lesz vonzó?

Egyszer, még az általános iskolában, az egyik tanár néni valami mese kapcsán azt hiszem, tartott nekünk egy kiselőadást arról, hogy a szépség mindenkinek mást jelent, ezért semmiről és senkiről sem lehet egyértelműen megmondani, hogy szép, vagy csúnya. Aztán olyat játszottunk, hogy mondott mindenféle emberi jellemzőket (kedves, önző, sánta, pisze stb.), nekünk pedig fel kellett állni, ha belső tulajdonság, és le kellett ülni, ha külső. Amikor a "szépség" szó hangzott el, én voltam az egyetlen, aki felpattant a helyéről. Már nem emlékszem, hogy mit mondott erre a tanár néni, talán semmit, csak kínos csend volt. Természetesen nem akarok mélyebb filozófiai értelemet magyarázni ebbe a kis történetbe, tudom, hogy ennek a játéknak csak annyi volt a lényege, hogy a gyerekek megtanulják ezeket a fogalmakat és hogy mi a különbség a külső és belső tulajdonságok között. Azt viszont nem tudom, hogy mi játszódhatott le az összezavarodott kis fejemben akkor. Talán csak a kiselőadás zavart meg, amiben arról beszélt, hogy a szépség nem olyan, mint a többi jellemző, azután furcsa volt, hogy a szépséget is ugyanoda soroljuk, mint a soványságot, kövérséget, magasságot.

Ma már úgy gondolom, hogy a szépség belső tulajdonság, ami kisugárik a külsőnkre. Mindenkinek van belső szépsége, amire hogyha elég időt fordítunk, (legalább annyit, mint tollászkodásra) megmutatkozik rajtunk. Mi ez? A kedvesség, a mosoly, a törődés másokkal, és az, hogy tudunk róla. Tudjuk, hogy szépek vagyunk, így mások szépségét is könnyebben megláthatjuk, mert nem kell folyton a többiek hibáival foglalkoznunk, hogy a magunkéit kisebbnek érezzük. Ahhoz, hogy valaki kibontakoztassa a belső szépségét, a környezetétől is meg kell kapnia a megfelelő támogatást. Úgy működik ez, mint azokban a mesékben a békává változott királyfiról, aki csak akkor változik át, ha egy lány megcsókolja, vagy gondoljunk a szépség és a szörnyeteg szörnyetegére, akin szintén a szerelme gondoskodására tört meg az átok. Ahhoz, hogy valakiből előcsalogassuk a szépet, nem kell mást tennünk, mint törődni vele, kedvesnek lenni, elmondani neki, hogy mi az, ami annyira csodálatos benne, és legalább egy kicsit szeretni. Mert szerintem a fenti idézet nemcsak a nőkre, hanem mindenkire igaz.