Álmodjunk!

Az álom, mint szó, kétféle jelentést tartalmaz. Egyik jelentése szorosan köthető az alváshoz. A közben átélt jelenséget, történéseket nevezzük álomnak. Másik jelentése olyan éber állapotban történő gondolatokkal hozható összefüggésbe, melyeknek nincs, vagy csak nagyon kevés valóságtartalma van. Olyan vágy, amelynek látszólag nincs reális alapja. Az ember azonban mégis képes elérni ezen álmok valamelyikét. Vannak, akik rendelkeznek akkora akaraterővel, és kitartással, ami kialakítja a megfelelő alapokat ahhoz, hogy a vágy, az ábránd elérhetőbbé váljon. Hatalmas energiával átalakítják környezetüket és az elérhetetlennek hitt álom közelebb kerül. Megvalósítható tervvé érik.

Minden ember álmodik. Alvás közben és ébren egyaránt. Azonban nem mindegy, melyik van túlsúlyban. Az sem mindegy melyikre mennyi időt szánunk. Aki keveset alszik, alvajáró lesz. Aki túl sokat ábrándozik, az nem fog tudni aludni. Aki túl sokat alszik, nem lesz ideje álmodozni. Aki keveset ábrándozik, annak nem lesznek álmai.

Az álomkutatók eredménye, hogy az elmúlt évtizedekben egy sor kérdésre megtalálták a választ. Azonban a pihenés és az álomképek közötti kapcsolatok többségére még nincs magyarázat. Már említettem, hogy minden ember álmodik. Aki erre nem emlékszik, az is. Megállapították, hogy az alvásnak több fázisa van. Nem szándékozom most egészen részletesen felsorolni, mivel ezt több szaklap nagyon alaposan megtette.
A lényeg, hogy az egyik fázis, a REM-alvás, a legfontosabb. Ebben a fázisban oldjuk fel ugyanis a lelki feszültségeinket és állítjuk helyre pszichikus egyensúlyunkat. Ha ebből indulunk ki, akkor arra következtetünk, hogy az álomképnek nagyon logikusnak kellene lennie. Ez így is van. Mégsem erre emlékszünk. Miért? Mert az alvás első szakaszában történik ez a feldolgozás. Az alvás második felében a vágyak kapnak szerepet. A fantázia. Azok a dolgok, amiket el szeretnénk érni, illetve azok a titkos kívánságok, amiket még magunknak sem biztos, hogy bevallottunk.

Egészen egyszerűen arról van szó, hogy agyunk megosztja az alvás idejét. Az alvásra szánt időt. Először rendbe teszi a dolgokat. Ez a tudatos elme pihenése. Utána pedig átveszi a szerepet a tudatalatti. Szépen kitombolja magát, hiszen egész nap be volt zárva, de legalábbis az ébrenlét legnagyobb részében. Ébredéskor ez a rész van hozzánk legközelebb, ezért tűnnek álmaink sokszor szürreálisnak, érthetetlennek, kuszának. A szürreálist szándékosan említettem.
Egy híres festő, Salvador Dali, szürrealista festő. Szívesen használt egy módszert a festészetéhez. Szándékosan kényszerítette bele szervezetét, agyát olyan helyzetbe, hogy megvonta tőle a pihentető alvást. A módszerére, amivel ébren tartotta magát, nem emlékszem pontosan, de a végeredmény ott van a múzeumokban. Azokat a képeket festette meg, amiket ebben az állapotban látott.

Azt hiszem érthető, mire utaltam azzal, hogy nem mindegy, melyik álomra mennyi időt szánunk. Nézzük most az alvást. Szerintem, mindenkinek vannak tapasztalatai, milyen az állapota, ha például csak az első szakaszt sikerül beiktatnia éjjel. Arról van szó, hogy időben lefekszünk, de korán kelünk. Nem érezzük magunkat álmosnak, mégsem értjük, miért kalandozik el folyton a figyelmünk? Miért gondolunk például munka közben oda nem illő dolgokra? Azért mert csak a tudatos elménk pihent. A tudatalattinak nem volt lehetősége kitombolnia magát. Követeli a maga idejét.
A későn fekvő ember becsapja a saját agyát, mert amikor lefekszik, szinte azonnal a tudatalattija kezd tombolni, de a tudatos rész nem tudja rendbe tenni magát. Szinte átrepül a REM fázison és azonnal jó mély álomba zuhan. Másnap ott a fáradtság. Nem tudunk összpontosítani a munkánkra, de más, oda nem illő gondolatunk sincs. Szó szerint hullának érezzük magunkat. Egyébként, ilyenkor oda van a reális, tervszerű gondolkodásmód is. Üres az agyunk.

Nem tudom megállapítani, hogy másnak hány óra kell egy olyan alvásra, amelyik mindkét résznek elég időt ad. Tudományosan nyolc órát javasolnak, de ahogy nincs két egyforma ember, ez az idő is nagyon változó kell, hogy legyen. Magunknak kell kitapasztalni a saját igényünket, ami bizony sosem egyforma, mert nem érnek minket mindig ugyanazok a hatások, dolgok, helyzetek. Nekem átlagban elég az öt óra, de vannak napok, amikor a kétszerese is kell, néha pedig három óra is elég.

Érdekes az emberi elme, mert ezt is, mint mindent, nagyon okosan oldotta meg így. Nem véletlen ennek a két szakasznak az elosztása. Előbb a munka, utána a szórakozás. Ráadásul azért fontos, hogy a második szakaszban látott emlékképekre emlékezzünk, mert fontos információkat kap a tudatalattinkból a tudatos elménk. Az első szakaszt már egyébként is láttuk, azok az eltelt napok eseményei. Azokat csak archiválni kell.

Majdnem elfelejtettem. A második szakaszban kapnak helyet a félelmeink is. Fontos, hogy alváskor ezek is megjelenjenek, feloldást nyerjenek. Hogyan lehet például egy rémálom feloldás? Hiszen nagyon kellemetlen tud lenni, mert annyira valóságosnak hat. Úgy, hogy felébredve ugyan még erős a hatása, de megnyugszunk. De jó! Csak álmodtuk az egészet. Nagyon jó stresszoldó hatása van ennek a felismerésnek. Én legalábbis így vagyok vele. Szeretem a rémálmaimat is, mert felébredve már nem félek.
Az álomfejtést nagy melléfogásnak tartom. A személyes álmaimat azonban meg szoktam magamnak fejteni, mert azok valóban üzennek, és van értelme. Nekem. Más azonban nem fejtheti ezt meg. Tudom, vannak ebben a témában könyvek. Népszerűek is.

„- Jaj, kedves szomszéd! Az éjjel három lábú fekete macskáról álmodtam. Vajon mit jelenthet?
– Nem tudom, de billegni nem fog a macska, az biztos!”

A képek, amiket álmodunk, megfejthetők. De sosem lehet általánosítani. Agyunk álmunkban összerakja a dolgokat. Ha ébren arról ábrándozunk, hogy jön a szőke herceg fehér lovon, akkor nagy valószínűséggel álmodni is fogunk róla. Lehet, hogy a valóságban majd nem lesz szőke, lehet, hogy nem lesz herceg, és lehet, hogy nem lovon jön, de jönni fog.
Az álmoskönyvek olyan általánosításokat gyűjtöttek össze, amelyeket nélkülük is tudunk. Például, valamelyik rokonunkkal arról beszélgetünk, hogy a gyermekünket jó volna, ha vinné már valaki, mert elég idős hozzá, akkor lehet, hogy esküvőről álmodunk az éjjel. Felütjük a könyvet, és megnézzük mit jelent. Közeli lagzit jelent a családban. És tényleg! Hamarosan megtörténik. Nahát! Megírta az álmoskönyv. Micsoda remek felfedezés! Véleményem ugyanaz, mint a horoszkópokkal kapcsolatban. A felszínes, általános szabályok nem érvényesek, sőt! Károsan befolyásolják az egyén gondolkodásmódját. Szabad akaratát. A személyre szabott, logikusan összerakható dolgok viszont tudományos alapokon nyugvó, értelmezhető üzenetek, lehetőségek.

Azt hiszem, nem mondok vele újat, ha azt állítom, hogy az alvás közben átélt álmainkat előre is programozhatjuk. Meghatározhatjuk, hogy miről szeretnénk álmodni az éjjel. Kipróbáltam magamon és az esetek kilencven százalékában sikerült. Lefekvés után, elalvás előtt, egyszerűen csak arra gondoltam, amit látni szerettem volna álmomban. Illetve, amit álmodni akartam. Amikor nem sikerült, annak az volt az oka, hogy közvetlen elalvás előtt valami másra terelődött a gondolatom. Hogy ezek az álmok később beteljesülnek-e? Nos, attól, hogy megálmodom, nem! Ahhoz tenni is kell. Mire jó akkor a programozott álom? Arra, hogy ne rémálmaim legyenek. Arra, hogy frissebben ébredjek. Arra, hogy jó legyen visszagondolni rájuk.

„Álmodozás az élet megrontója” Véleményem szerint ez csak akkor igaz, ha az ébrenlét állapotában túl sok időt szánunk rá, a tettek helyett. Szerintem, álmodozni kell! Kell, hogy legyenek álmaink, amit meg akarunk valósítani. A vágy megsokszorozza energiánkat. Minden siker bizonyosság arra, hogy érdemes. Azonban, ha álmainkat nem tartjuk kordában, nem szabjuk magunkra, akkor a sikertelenség valóban az életünket rontja meg. Lehet álmodozni a lottó öttalálatosról, de akkor legalább egy szelvénnyel játszani is kell érte. És mégis! Az embernek vannak képességei. Akár a lehetetlent is elérheti. Abban biztos vagyok, hogy mindenki tud a környezetében olyan esetről, amikor valaki olyasmit ért el, amit a környezete lehetetlennek tartott.

Nemrég láttam egy videót egy internetes közösségi portálon. Egy anyuka mindennapjait mutatta be, ahogy a kisbabájával tette a dolgát. Pelenkázta, felöltöztette, megetette, boltba ment vele. Főzött, mosott rá. Este betette a kiságyába aludni a gyereket. Nincs ebben semmi különös. Csakhogy, ennek az anyukának nem volt egy keze sem. Mindent lábbal csinált. Olyan ügyesen, mint más a két kezével. Ja, és a film alatt sokszor meg is simogatta a gyereket. Tudom, hihetetlennek tűnik.
Ha sikerül, visszakeresem majd ezt a videót. Nem gondoltam arra, hogy hivatkozni fogok még rá valamikor, ezért nem mentettem el az elérhetőségét.

Ha valaha is arra gondolunk, hogy lehetetlen elérni azt, amit egyébként nagyon szeretnénk, jusson eszünkbe ez az anyuka. Semmi sem lehetetlen, ha tényleg akarjuk!