A téma kényes, és némi fenntartással nyúlok hozzá, mégis kikívánkozik belőlem, mert a csapból is ez folyik, és néha már magam sem tudom, mit gondoljak.
A nemiség, a szexualitás korunk egyik kedvenc vesszőparipája, holott – elvileg – nincs új a nap alatt, de persze manapság divat mindent megkérdőjelezni.
Nagyjából egy évvel ezelőtt láttam egy videót a youtube-on (hol máshol?), amin igencsak felháborodtam, a címe ez volt: „Transgender kid”, és egy nyolcéves gyermekkel mondatták a kamerába, hogy rendben van az, ha valaki más. Hosszú haja volt, szoknyát viselt, ékszereket, az ajkán ajakfény – fiúnak született. Az első gondolatom az volt, hogy mégis hogyan tehetnek ilyet vele a szülei? Egy ilyen idős gyermek ugyan mit tud még magáról, és egyáltalán, annyira nem helyénvaló, ilyen is csak Amerikában történhet… Aztán láttam a Tyra Banks Show egyik epizódjában, hogy nem is olyan egyedülálló a dolog, egy egész sor gyereket felvonultattak: ki fiú, ki lány akart lenni, és ezt öt-hatévesen már olyan határozottan értésére adták környezetüknek, hogy a szülők be is adták a derekukat. Már külön orvosi ágazat alakult ki erre a „rendellenességre” specializálódva: tizenkét éves koruk körül elkezdenek hormonblokkolókat adni a kiskamaszoknak, hogy a nemük szerinti pubertás ne menjen végbe náluk, majd elkezdik őket tesztoszteronnal, vagy éppen ösztrogénnel oltani, és láttam az eredményt, senki meg nem mondaná kívülről, sem hallásra, hogy ki, minek teremtetett, persze még ezután hátra van a „korrekciós műtét” is…
Joggal érhet a vád, hogy minek botránkoztatom meg magamat ilyen felvételek, dokumentumfilmek megnézésével; beismerem, érdekel a dolog, mert ez jelen van a világban, terjed, és én annyira nem tudom hová tenni, annyira érthetetlen!
Több anyukát, apukát végighallgattam, és őszintén mondom, nem ítélem el őket; halvány fogalmam sincs, hogy egy olyan szituációban, amit ők rendre elmeséltek, mit tettem volna. Ha a kétéves kisfiam azzal állna elém, hogy ha megjelenne neki a jó tündér, azt kérné, tüntesse el a nemi szervét. Ha arra nyitnék a fürdőszobába, hogy a négyéves fiam ott áll a tükör előtt, ollóval a kezében, valami őrültséget fontolgatva, vagy a gyerekemet az ablakpárkányról kéne visszarántanom, mert azzal fenyegetőzik, hogy így nem tud élni, inkább meghalna. Mindezt négy-hatévesen! Azt hiszem, halálra rémülnék. Ezek a szülők mind tisztességes emberek voltak, szerették gyermekeiket (a legtöbben testvéresek voltak), semmi rendellenes nem látszott az életükben, amire rá lehetne fogni, hogy előzmény, mégis felvállalták ezeket a kockázatos beavatkozásokat, a külvilág esetleges elítélését, és a szörnyű érzést, mintha voltaképpen meghalt volna egy gyerekük, hogy a „másik” jöhessen, nagyon komoly oka lehetett, ha így döntöttek…
Ennek ellenére minden ízem lázad ellene: ez bizarr, ez nem helyes. Ijesztő, hogy már ilyen kis gyerekeket is „felcímkéznek”, hogy már szinte mandulakivétel-szerű, rutin operációnak veszik ezt a visszavonhatatlan, abszurd műtétet, hogy minden egyes hozzászólás a videókhoz messiásként üdvözli a jelenséget, mint a felvilágosodás, modern liberalizmus legújabb mérföldkövét; csupán néhány kósza vallásos hozzászólás helyteleníti, de azok meg olyan bigott, gyermekdeden átkozódó hangvételűek, hogy senki nem veszi őket komolyan. Csak megmosolyogják, vagy ordenáré, durva szavakkal támadnak vissza rájuk; de még egyetlen olyan kommentárt sem olvastam, amiben hasonszőrű gondolkodót fedeztem volna fel. Szeretnék, és próbálok a legjobb szándékkal, együttérzéssel közelíteni a témához, de kiráz tőle a hideg, borzasztóan helytelen, ugyanakkor tanácstalan vagyok, mi lenne a megoldás; ha nekem szegeznék ezek az emberek a kérdést, hogy mit kellett volna tenniük, nem tudnék válaszolni. Mindemellett ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék a fiamra szoknyaruhát adni, és bókolni neki, hogy „de szép kislány vagy”, képtelen volnék a körmét festegetni, és végképp nem adatnék be neki semmilyen hormont. Nem változtatnám meg a nevét az anyakönyvi kivonatában, és nem mutatnám be új ismerősöknek másként, mint ami.
Ha visszaemlékszem általános iskolás koromra, eszembe jut egy lány, aki mindig rövid hajat hordott, sosem viselt szoknyát, mély hangon beszélt, és még mondta is, hogy szívesebben lenne fiú; de megmaradt fiús lánynak; ilyen erőszakos, kétségbeesett, depresszív magatartást, mint amit ezekben a videókban láttam, távolról sem produkált. Mi változott? Mitől őrültek meg az emberek? Mert ha fiatalemberek, vagy idősebbek hoznak egy ilyen döntést, a legtöbben belenyugszanak, hogy biztos van valami a múltjukban, vagy egyszerűen betegek, de mit lehet arra mondani, ha egy tipegő első szavai ilyen bizarrak?
Érdekes volt, az egyik anyuka azt mondta négyszemközt a gyermeke pszichológusának:
– Tudja, azt el tudnám fogadni, ha meleg lenne, de egyszerűen nem akarom, hogy transznemű legyen!
Erre a pszichológus csak elnevette magát:
– 15 évvel ezelőtt még azt mondogatták nekem a szülők: „Azt el tudnám fogadni, hogy kicsit férfiasabb/nőiesebb, de egyszerűen nem akarom, hogy meleg legyen!
Ha-ha… Nem tudok nevetni rajta, csak ismételni tudom magamat; ez ijesztő, és nem azért, mert „kirekesztő, elítélő, diszkrimináló” vagyok, hanem mert nem tudom, milyen tabu dől le legközelebb, és mikor mondunk áment valami olyasmire, ami aztán végképp kiírt minket, persze a felvilágosult gondolkodás jegyében. Mindenesetre ez a jelenség már kinőtte fehér hollóságát, az Egyesült Államokban már több szervezet kampányol az elfogadás mellett, és hogy alapjog legyen a nem megválasztása már gyermekként, rengeteg pénzt ölnek dokumentumfilmekbe, az „oktatás” jegyében, a felvilágosító órák mintájára. Az számomra is egyértelmű, hogy ezeknek a gyerekeknek a biztonságát valahogy meg kell óvni, bármi is legyen a gyökere mindennek – nem fordíthatjuk el a fejünket, de nagyon erős ellenérzésem van ezzel az egésszel szemben; hiába, nem jó felé halad a világ. Tenni azonban csak annyit tudok, hogy fohászkodom az égiekhez, hogy soha ne kelljen ilyen, ép ésszel kibírhatatlan dilemmával találkoznom.
2 hozzászólás
Nem hiszek abban, hogy ilyen fiatal korban a gyerekek tisztában vannak a nemiségük nemi jellegével. Talán "tinédzseresedve" kezdődik ez a dolog, persze emlékeim szerint. Elképzelhető, hogy a szülők más nemű porontyot akarván "átirányítják" a csemetéjüket a másik oldalra, vagy középre, vagy mittudoménhova. Igaz fogalmam sincs, hogy neveléssel meg lehet- e ezt tenni, de valamelyest irányítani biztos lehet, hisz nem véletlenül nem veszünk a fiúknak barby babát és a lányoknak géppisztolyt. Megfeleltetni akarjuk a nemüknek és gyakoroltatni akarjuk velük ezen szerepüket.
Egy 8 éves fiú mitől lenne "más"? A fütyijével pisil és ennyi!
Kedves Kalina!
A cikkedben megfogalmazott véleményeddel mélységesen egyetértek! Mint manapság minden ez is üzlet, ami pénzt hoz a házhoz. A teljesen nekivadult "szépségipar" egyre elképesztőbb módokat talál ki arra, hogy ne legyél megelégedve a súlyoddal, a külsőddel, és most már a nemeddel sem. Minél korábban kezdjél el elégedetlenkedni bármivel ami te magad vagy, és azonnal – lehetőleg minél több pénzért – csináltass magadból bármit /aranyeret a szádra, lufikat a melledre és a fenekedre, csont combokat, csont karokat, homorú hasat, stb./ akár adrogünt is. Ha megérjük, hamarosan azért fognak kampányolni, hogy jogod van EGYSZERRE férfinak és nőnek is lenni. Akkor aztán ha trendi akarsz lenni mindendet át kell műttetni. Az lesz ám csak a nagy üzlet!
Judit