Az élet értelme 2.

Az élet értelmének keresése tulajdonképpen egyfajta harc az üresség ellen. Az értelmező szótár szerint ürességet érez, aki sivárnak, értelmetlennek tartja az életét. Gondoljunk ebbe bele egy kicsit mélyebben. A sivár első jelentése: változatosság nélküli, egyhangúságával lehangoló. További jelentései: nemesebb eszmények híjával levő, illetve örömtelen, magányos, rideg. Mondhatja-e az életét valaki sivárnak, aki látott már egy naplementét, vagy birkózott hóviharral? Illik-e az egyhangú jelző a természet szépségének leírására? Kiüresedett lelkünk telítődhet, ha nem hagyjuk elmenni magunk mellett az élet hétköznapi csodáit. Ha szívvel-lélekkel átadjuk magunkat a melengető napsugárnak. Ha ott vagyunk a jelenben, és az adott pillanatból megpróbáljuk a lehető legjobbat kihozni. Ha a MOST válik számunkra fontossá. A múlt már nincs itt, legfeljebb az emléke, a jövő pedig bizonytalan. A jelent viszont mi magunk alakítjuk gondolatainkkal, cselekedeteinkkel. Persze, gondolhatjuk azt is, hogy élet igenis értelmetlen, mit érdekel engem holmi zápor, ha egyszer úgyis mindez véget ér. Amikor édesapám meghalt három évvel ezelőtt, engem is elkapott a teljes kiégettség. Hová lett az élettapasztalata, hová lett az a sok tudás, amit élete során összegyűjtött? Hová lett a mosolya, és egyáltalán, mi lett vele? Akkor azt hittem, teljesen értelmetlen dolgozni, tanulni, bármibe is belefogni, mert egyszer úgyis meghalunk, és minden, amit addig tettünk, teljesen megszűnik. Szintén az elmúlás szele érintett meg az érettségi találkozón. Az osztályfőnökünk ugyanis odaadta az osztálynaplót, és megnézhettük az összes bejegyzést. A középiskolában még rendkívül fontosnak tartottuk, hogy mi kerül bele, mostanra viszont már teljesen érvényét veszítette. Kit érdekel ma már, hogy X.Y. a pad alatt kártyázott. Akkor hát uralkodjon el rajtunk teljesen a reményvesztettség? Semmiképpen sem!!! Apám élete nem tűnt el nyomtalanul, bennünk tovább él, kedvenc történetei közül, amiket mesélni szokott, én is mesélek gyermekemnek. Akikkel élete során találkozott, azoknak óhatatlanul is okozott valamilyen változást az életében, ami talán maradandó. A gondok, a fájdalom, a szerelmi bánat mind-mind megakadályoz abban, hogy kiélvezzük a jelen nyújtotta lehetőségeket. A kisgyermekek még képesek erre, teljes lényükkel el tudnak merülni egy játékban vagy egy műsorban. Ők még élvezik a pillanatot. Mi is kifejleszthetjük ezt a képességünket. Ha szívvel-lélekkel részt veszünk például egy kiránduláson, fel sem merül bennünk a kérdés, hogy volt-e értelme. Ha összes ízlelőbimbónkkal igyekszünk kiélvezni a fagylalt minden egyes falatját, nem kérdezzük, minek esszük. Valóban, a hétköznapok gyakran sivárak, egyhangúak. De…és az örömhír, hogy van DE. Színesebbé tehetjük azokat. Mint ahogyan a lakásunkat feldíszíthetjük képekkel, virágokkal, úgy a hétköznapjainkat is. Készíthetünk szeretteinknek apró meglepetéseket, rámosolyoghatunk mogorva szomszédunkra, és megkérdezhetjük, hogy van. Ez csak két ötlet, de leleménnyel bármit kitalálhatunk. Munkába menet útvonalat változtathatunk.

Egyértelmű receptet nem adhatunk senkinek sem, hogy hogyan bukkanhat rá az élet értelmére, mert mindannyiunk életútja, személyisége, érdeklődési köre más, tehát másban is talál értelmet. Nagyon gyakran a véletlen adhatja a megoldást. Mondjuk, elvisznek egy kisgyermeket a cirkuszba, ahol meglátja az oroszlánt, azonnal beleszeret, és úgy érzi, élete akkor lesz teljes, ha állatidomár lehet. Ezért aztán mindent el is követ. Szülei, akik a realitás talaján állnak, olyan foglalkozást szeretnének gyermeküknek, ami társadalmilag elfogadottabb, és nem utolsósorban jól lehet vele keresni. Ezért aztán nemcsak szavakkal beszélik erről le erről gyermeküket, de tettekkel is megakadályozzák. Mit tehet ilyen esetben a gyermek? Elképzelhető, hogy végleg lemond az idomárságról, de ezt frusztrációként éli meg, mindig is űr marad benne, és ez a hiányérzet egész életében elkíséri. Ekkor jön az üresség, az értelmetlenség érzése, hacsak, nem talál helyette valami mást. Második lehetőségként kompromisszumot köt, és azt mondja, hogy jó, ha oroszlán nem lehet, akkor legyen cica, és macskatenyésztésbe kezd. Végtére is mindkettő macskaféle. Így aztán abban a tudatban marad, hogy mégiscsak eredeti elképzelései szerint alakíthatja az életét. A legideálisabb esetben tűzön-vízen át keresztülviszi akaratát, és oroszlánokat idomít, még akkor is, ha esetleg kivívja szülei rosszallását. Persze, ha a szülők igazán szeretik, előbb-utóbb elfogadják gyermekük választását. A magam életében gyakran tapasztalom, hogy elérhetjük eredeti céljainkat, teljesülhetnek vágyaink, de az esetek többségében csak kompromisszumok árán. Bizonyos engedmények szükségesek ahhoz, hogy meg tudjuk valósítani terveinket. Nem várhatjuk el, hogy a világ teljes mértékben alkalmazkodjon hozzánk, nekünk is lépéseket kell tennünk a közös nevező felé.

Előfordulhat, hogy egy könyv által ismerünk meg olyan eszméket, amik aztán kihatással lesznek a továbbiakra. Hallottam már nem egy esetről, hogy ateisták a Biblia olvasása közben váltak hívő kereszténnyé, vagy valaki jógáról szóló könyv tanulmányozása során vált a jóga elkötelezett gyakorlójává. Nemcsak könyv érinthet meg, ma élő, vagy csupán történelemből ismert személy is válhat példaképünkké, aki új utakon indíthat el minket. Még ma is láthatunk olyat, hogy valaki apja hivatását tekinti követendő mintának, és ugyanazt a foglalkozást választja, amit ő, bár ez egyre ritkább. Az pedig egyáltalán nem biztos, hogy elsőre megtaláljuk azt, amit keresünk. Lehet, hogy számtalan próbálkozás sem hozza meg a gyümölcsét. Ha ilyen esetben is kitartóak maradunk, akkor rájövünk, hogy mi végett is vagyunk e földön. Tamási Áron azt mondja, azért, hogy otthon legyünk benne. De mitől leszünk otthon? Ha mi magunk otthonossá tesszük, vagyis tartalommal töltjük meg.

Örömtelenség, ridegség, magányosság ellen pedig a legfőbb eszköz a szeretet. Nem szeretem ezt a szót, mert annyira elcsépelték már, hogy teljesen nyálassá, giccsessé vált, mégis ez életünk sava-borsa. Amíg szerelmesek vagyunk, szintén nem kérdőjelezzük meg az élet értelmét. De nemcsak a szerelem, bárki betöltheti az űrt szívünkben, akiért képesek lennénk az önfeláldozásra. Eszméért is feláldozhatjuk magunkat. Akik annak idején őszintén hittek Jézus Krisztusban, az arénában fel sem merült bennük, hogy haláluk értelmetlen. Ide sorolhatnám a forradalmakat is, mikor emberek tömegei vállalták a mártíromságot egy szebb jövő reményében. Tehát, amíg van kiért, miért élnünk, addig életünk teljes.

Harc, igenis harc az élet, mert az üresség támad, és megpróbálja elhitetni velünk, hogy a létezés értelmetlen. Ezt a harcot szinte nap mint nap meg kell vívnunk, mert ha nem tesszük, könnyen elönthet az ár. Úgy gondolom, az életnek önmagában nincs értelme, mi vagyunk azok, akik megtölthetjük tartalommal. Persze a körülményeink, egészségi állapotunk, sőt, a szerencse is meghatározó lehet az életcélok kialakításában. De ha élni akarunk, és nem növényként vegetálva sodródni, és őszintén keressük az élet értelmét, akkor megtaláljuk. Ehhez persze vállalkozókedvre is szükség van, sőt bátorságra, hogy bele merjünk vágni az újba, az ismeretlenbe. Ha mindig is festeni szerettem volna, akkor kézbe merem venni az ecsetet, ha meg írni akarok, akkor elkezdem azt a fránya regényt, aztán majd eldől, hogy mi lesz. Carpe diem! Nem a jövő héten, nem holnap, hanem MOST!