Az öngyilkosságról

Mottó: „ … maradj itt, magadért, véletlen se miattam … „
Hepp Béla költő

Az öngyilkosság megelőzésére Magyarországon nincs országos program, pedig még mindig ötödik helyen állunk ezen a téren a világban. Hazánkban átlagosan naponta hat ember hal meg öngyilkosságban. Mivel ez tabutémának számít, nagyon keveset beszélünk róla, holott az öngyilkosságban elhunytak jelentős része megmenthető volna.

Nem ismerem azon emberek lelkivilágát, belső vívódásait, akik ilyen tettre szánták el magukat. Nem éltem át, nem foglalkoztam soha egy másodpercig sem ennek a tettnek a gondolatával, de úgy érzem, ismerem azokat a folyamatokat, amelyek erre késztethetik embertársaimat. Miért írok mégis akkor erről a témáról? Mert jelen van mindennapi életünkben. Sőt! Egyre több ilyen tartalmú hírről olvasunk, hallunk. És mert, ha ezzel a cikkel sikerül akár csak egy embertársamat is visszafordítani erről, az általam tévesnek tartott útról, már megérte, hogy időt szántam rá.

Körülnéztem kicsit ebben a témában bizonyos területeken, hogy ne legyek annyira járatlan abban, mit tart ma a tudomány efelől. Ahogy olvasgattam, megerősödött bennem eddigi véleményem. Sosem ítélkeztem embertársaim felett. Nem igazán fogtam fel, miért tartják a nagy nehézségek egyik megoldásának az öngyilkosságot, holott mindig több is van, hogy eldobják az életüket?
A legtöbb ember nem szeretne, pedig tudja, hogy egyszer meg fog halni. Én úgy gondolom, életünk ellensége, ha tudjuk a halálunk pontos időpontját. Illetve, ez sem teljesen igaz így, mert az ember csodálatos lény. Tulajdonában van a világegyetem legnagyobb eszköze, az értelem. A legtöbben képesek beosztani hátralévő idejüket. Méghozzá igen tartalmasan. Csak egy példa:
Popper Péter, a pszichológus, pszichoterapeuta, író hosszú betegség után hunyt el. Élete utolsó pillanatáig dolgozott. És gondoljunk azokra a „hétköznapi” hősökre, akikről nem hallottunk, mert nem voltak híres emberek. Én ismertem olyan embert, aki szinte napra pontosan tudta, neki mennyi az annyi. Mégis teljes életet élt. Megtette, elérte, amit szeretett volna. Úgy rendezte el az életét, hogy szűkebbre szabott idejébe beleférjen minden. És boldog volt.

Vajon azok az emberek, akik úgy döntöttek, döntenek, kilépnek ebből a világból, valóban végig gondolták-e, mi lesz azután? Szerintem, a többségük nem. Bizonyára voltak közöttük olyanok is, de nagyobb részük, biztos vagyok benne, visszafordítaná a folyamatot, ha most megtehetné. Elgondolkodtam a fiatalon halálos kórban szenvedő embertársaimon, akik minden napot ajándékként élnek meg. Már amikor nem kínozza még őket a betegségük. Ők milyen szívesen maradnának még.
Nem tudom, megfelelő terápia volna-e, ha a sikertelen kísérlet következtében életben maradt öngyilkosok elbeszélgetnének ezekkel az emberekkel. Sőt! Azok az emberek is, akiknek hajlama van erre a tettre. Mit mesélnének egymásnak? Egy közös témájuk bizonyára volna. Nem. Nem a halál, hanem az élet. Amit az egyik megtartana, a másik pedig eldobna. A halálos betegségben szenvedő emberek többsége nem a halálról beszél. Az élet szépségeit ecseteli.

Nem biztos, hogy ez megfelelő megelőző terápia volna, de lehet, hogy megérne néhány próbát. Megelőzni csak azt lehet, amit előre tudunk, vagy sejtünk, de miről lehet felismerni embertársainkban a hajlamot?

„Nem igaz, hogy akinek súlyos depressziója vagy bármilyen más mentális problémája van, annál a halálvágy később biztosan elvezet a befejezett öngyilkosságig.” írja Karen Springen a Scientific American 2010 januári számában.

Springen úgy tartja, sokkal több összetevőnek kell jelen lenni ehhez a tetthez. Szerinte nem elég hozzá csak pusztán a halálvágy. Bátorság, magasabb fájdalomküszöb, a halál gondolatának elfogadása is szükséges. Nos, ha ez igaz, és ha csak a bátorságot vesszük, mint tulajdonságot, lehetne másra is használni. A régebbi korokban talán egyszerűbb volt ezt a hajlamot kiélni. Azt hiszem, belőlük lettek a csaták hősei. A vakmerő, egyszemélyes akciók kivitelezői. Ma már nincsenek csaták. Legalábbis nem olyanok. Véleményem szerint ez megmagyarázza az öngyilkosok számának emelkedését. Persze, nem ekkora mértékben. Nézzük, mi van tovább?

„Moshe Szyf munkacsoportja kimutatta, hogy a gyermekkori bántalmazás nyomokat hagy az agyunkban. Szyf és kollégái olyan személyek agysejtjeit vizsgálták, akik gyermekkorukban fizikai bántalmazás áldozatai voltak, később pedig megölték magukat. Az agysejtekből kivont örökítőanyagban a DNS-hez kötődő metilcsoportok egyedi mintázatait sikerült kimutatni.” – idézi a Scientific American.

Ezt értem, hogy nyomot hagy. Az említett metilcsoporton kívül egyéb, nyolc napon túl gyógyuló nyomokat is. Azonban, soha be nem gyógyuló nyomokat is. A lélekben. Én nem hiszem, hogy ennek pusztán csak biológiai magyarázata van.

„Egy másik, MRI-vel végzett vizsgálat például arra az eredményre jutott, hogy az öngyilkosságot gyakran megelőző súlyos depressziónak anatómiai jelei is vannak. Bradley Peterson és munkatársai (Columbia College of Physicians and Surgeons) az átlaghoz képest 28%-kal találták vékonyabbnak a jobb félteke agykérgi részét.”

Ez megint csak biológiai nyom. Ráadásul nem magyarázza meg, mitől vékonyabb az adott agyi terület. Jó. Lehet egy bizonyos százalékban genetikai ok, de sokszor olyanok követnek el öngyilkosságot, akiknek a családjában sosem volt hasonló eset.

„A vékonyabb agykéreg a feltételezések szerint azáltal növeli a depresszió – és ezen keresztül a későbbi öngyilkosság – kockázatát, hogy rontja a személy koncentrációs, társas és érzelmi képességeit.”

Ez már érdekesebben hangzik. Ugyanis, én hiszek a dolgok oda-vissza hatásában. Az ok-okozat felcserélődésében. Ha az elvékonyodott agyi rész ilyen zavarokat okoz, mi történik akkor, ha ezeket a zavarokat mesterségesen generáljuk? Mi történik az olyan emberrel, akinek folyton megzavarjuk a koncentrációs képességét? Ellehetetlenítjük társas mivoltát? Érzelmeit állandóan túlfokozva megszüntetjük annak hatását?
Bizonyára zavart, társaságkerülő, érzelemmentes személy válik belőle. Nem lepődnék meg azon, ha kiderülne, hogy egyébként egészséges agykérge idővel elvékonyodna. Gondoljunk csak bele! Ha ez a terület felelős ezekért a tulajdonságokért, de nem használjuk, akkor természetes folyamat, hogy elsorvad. Bármelyik végtagunk, vagy bármelyik ujjunk elsorvad, ha nem használjuk. Miért lenne ez másképpen a belső szerveinknél?

Rohanó világunk, társadalmi berendezkedésünk nagyon is kedvez annak, hogy mesterségesen gerjesszük, előidézzük agyunk ezen területének sorvadását. Annyi mindenre akarunk figyelni, hogy koncentrációs képességünk feladja. Lehetetlenség ennyi felé darabolni magunkat. Társasági életünk a minimum szinten van, mert nem érünk rá semmire és senkire. És az érzelmek. Lassan a haragon és az irigységen kívül már nem ismerünk más érzelmeket. Talán még a félelmet és a rettegést. Minden adott a folyamat lezajlásához.
Most már csak azt kell észrevenni, hogy mindezen folyamatokat nem csak saját magunk idézzük elő. Felgyorsítják nekünk. A környezetünkben élők. A mogorva szomszéd. A pökhendi ügyintéző. A mosolytalan bolti eladó. Az örökké negatív hírekkel traktáló munkatárs. A főnökünk. Azok főnökei, és még feljebbről is érkezik a hatás.

Már említettem, hogy hiszek abban, minden folyamat kétirányú. Szerencsére ez a folyamat is megfordítható, ha észrevesszük, honnan érkezik állandóan a veszély. Mit kell tennünk? Ha valamilyen tevékenység elmélyültebb koncentrálást igényel, nem érdemes közben mást is csinálni. Például, most írás közben zenét hallgatok. Ezek szerintem, jól kiegészítik egymást. Viszont nem hiszem, hogy tévénézés közben jó ötlet húst szeletelni. Időnként nem árt társaságba járni. Felkeresni barátainkat. Nem csak az Interneten, vagy mobiltelefonon, mert az nem ugyanaz. A társaságba járás nem egyenlő a kötelező rokonlátogatással, bár az is egy társaság. Mégis, érdemes új ismeretségeket kötni, ha nem is olyan mélyeket, de semmiképpen sem felszíneseket.
És az érzelmek. Nem szabad félni tőlük. Ha sírhatnékod van, tedd azt. Ne akarj a kemény üzletasszony vagy az imponáló macsó lenni, ha egyébként nincs olyan hangulatod. És ha szeretnél nevetni valamin, hát kacagj. Attól még nem leszel mások szemében komolytalan, ha nevetni mertél.

Miért választottam mottónak Béla barátom versének egy sorát? Szerintem, benne van a lényeg. Minden öngyilkosjelöltnek azt üzenem, ne mások miatt akarjon élni, ne mások életének minőségét nézze. A saját életével számoljon. Bánjon vele úgy, mint a legkedvesebb játékával, hiszen bármilyenné átformálhatja. Erre rengeteg példa van. Ha pedig saját maga elől akar a halálba menekülni, nem mások miatt, gondoljon bele. Ez az út nem járható, mert hová is menekül? Oda, ahol nagyon sokáig egyedül lesz. Éppen azzal a személlyel összezárva, aki elől elfutott.

Az én Univerzumomban a poklot úgy hívják, hogy: Magány és Unalom szigete. Ez az én hitem egy része, mert számomra ennél a kettőnél nincs rettenetesebb.

A fent leírt sorok többsége a saját gondolatom a témával kapcsolatban. Ami nem, azt idézőjelbe tettem. Cikkem nem tudományos tétel, nem vallási tan, még csak az sem biztos, hogy igazam van. Én azonban hiszek benne.

Ha öngyilkos akarsz lenni, előbb meséld el egy rákos betegnek, hogy miért akarsz meghalni. Cserébe majd el fogja neked mesélni, hogy ő miért akar élni.