Gyermekség

Minden felnőttben ott szunnyad a gyermek, van, aki olyan mélyre ásta magában, hogy azt gondolja, talán már meg is halt. Eltemeti, elsiratja és úgy él, ahogy az egy felnőttől elvárható. Viselkedik, alkalmazkodik, dolgozik, éli a szürke hétköznapjait. Más a felnőttkort nagyon is szereti, utazás, színház, hangverseny, szerelem. Sokféleképpen éljük meg a felnőtté válást, ahogy a gyermekségünk is.

Saját magam felelősségteljes felnőttnek tartom, de e mellett ott van bennem a gyermek is, aki nincs mélyen elásva, csak visszafogom, mert ugye viselkedni illik. Amint viszont gyerekek között vagyok, máris közéjük tartozom. Mivel fiatalon lettem nagymama, ha rám maradt valamelyik unokám, és ahogy sorra születtek, egyre több, alig vártam, hogy a felnőttek – mármint a gyerekeim – elmenjenek, onnantól kezdve jött a buli. Mindig megbeszéltük, hová megyünk, mit csinálunk. Ha zsírkrétát vettünk és a ház háta mögötti aszfaltra iskolást rajzoltunk, én magam is részese voltam a játéknak. Első, második, harmadik osztályba egy lábbal, negyedik-ötödikbe páros lábbal, hatodikba eggyel, majd hetedik-nyolcadikba ismét páros lábbal lehetett ugrani, majd vissza. Természetesen azután a kis kaviccsal vagy pénzdarabbal be kellett találni a következő osztályba, amit addig nem lehetett elvégezni, amíg nem sikerült. Amikor a kisfiú unokám húga újszülött, vagy néhány hónapos volt és munka után elmentem megkérdezni, hogy egy kicsit elvihetem-e Viktorkát, azonnal odaszaladt a szüleihez mondván, hogy busszal, villamossal, Rita mamával. Legszívesebben vissza se vittem volna, olyan jól éreztük magunkat együtt. Csenget, becsukja az ajtót és indulunk, mondtam a villamoson, ő pedig utánozta és közben kacagtunk. Fogaskerekűvel felmentünk a Széchenyi hegyre, majd le kisvasúttal Hűvösvölgybe. Máskor a Margitszigetre utaztunk – az idővel mindenki kedvence lett – de vele az is jó játék volt, hogy lementünk a Duna-partra és kavicsokat dobáltunk a vízbe, néztük az elhaladó hajókat és integettünk az idegen embereknek, megcsodáltuk a szökőkutat, megnéztük a kis tavat, a sütkérező teknőcöket.

Mindig vittem egy kis enni- innivalót is. Leültünk egy padra, beszélgettünk, jókat nevettünk, miközben az elemózsiánk is elfogyott. Egyik alkalommal egy hölgy megszólított engem, mondván, hogy bocsánat asszonyom, hogy figyeltem Önöket, de olyan jó volt látni azt az őszinte szeretetet és ragaszkodást a kisfia arcán, ahogy néz Önre és amilyen figyelmesen hallgatja, amit mond. Látszik rajta, hogy nagyon szereti az édesanyját. Így igaz – válaszoltam, valóban nagyon szeretjük egymást és minden perc öröm, amit egymással tölthetünk, csak nem az édesanyja, hanem a nagymamája vagyok.

Mikor már többen voltunk, játszottunk iskolást, mindegyik volt tanító és diák is. Ugyanazt csináltam, amit ők. Az utcákon pedig többnyire énekelve mentünk.

Ebéd után fagyiztunk. A mesét is együtt néztük, majd én magam is olvastam nekik valamelyik mesekönyvből. Persze, ahogy nőttek, úgy lett egyre változatosabb a program is. Már nem csak a Városmajori, vagy Margitszigeti játszótéren építettük a homokvárat, hanem jártunk strandra, uszodába, vidámparkba, cirkuszba, planetáriumba is. Libegőztünk, kirándultunk, majd vissza a kiindulási helyre. Fővárosunk híres a fürdőiről, nos azokat, sorra látogattuk. Idővel a Palatinus lett a kedvencük azon belül is a csúszda és a hullámfürdő. A fegyelemmel nem volt gond, tudták, hogy mikor játszunk és mikor fontos, hogy figyeljenek rám, fogadjanak szót, mert hogy mindenhová gyalog, illetve tömegközlekedéssel mentünk. Esős idő esetén bunkiztunk, vagyis leterítettük lepedővel/pléddel az asztalt és alá bújtunk. Természetesen szerettem kint lenni velük a szabadban és mivel többnyire nyaralni jöttek, labdáztunk, ugróköteleztünk, versenyt futottunk. Felmásztunk a kis hétvégi ház padlására, amit berendeztünk gyerekszobának. Még titkos postaláda is volt a padlásajtó elé szerelve.

Hasonló volt a helyzet, amikor óvodában dolgoztam. Leültem a szőnyegre közéjük, vagy a fűbe, homokozóba és én is játszottam. A fiúk versenyeztek, hogy melyikük tud szebb házat építeni nekem. A kislányok szerették az egykori játékokat is, mint pl. a körben áll egy kis lányka, a nyuszi ül a fűben, stb.

Ezek az évek is elrepültek, az unokák megházasodtak és azt gondoltam, oda a gyermekségem. Az ötödik unokám esküvőjén, amikor a „Megy a vonat Kanizsára”című dal szólt, amikor is mindenkit felállítanak és az előtte levő vállát fogva halad a »vonat« azt mondtam, hogy fájnak a lábaim – merthogy fájtak is – aztán úgy döntöttem, hogy ha fáj, ha nem fáj, én bizony beállok a sorba és természetesen teli torokból énekeltem. A jókedvtől, a mozgástól, a nevetéstől minden fájdalmam elmúlt.

Sokat ülök, mert egy ideje nincs munkám. Ha kérdeznek az unokák: hogy vagy mama?- az a válaszom, hogy jól, csak egy kicsit dagadnak, meg fájnak a lábaim.

Tegnap elvitt az egyik unokám hozzájuk, mert ott volt a családi találkozó, ahová megérkezett a testvére a kislányával és a férjével. A kicsi még nincs hat hónapos, nyűgös is volt, mert jön a foga, persze, időnként sikongatott, nevetett is. Párás, nyirkos idő volt, de éppen csak szemerkélt, amikor az unokám azt mondta, hogy kivisszük egy kicsit a levegőre. A kocsi tető része védi, egyébként is jól felöltöztette, vízmentes overál is volt rajta. Mondtam, hogy én szeretném tologatni. Aztán előjött belőlem a huncut gyermek és közöltem az unokámmal, hogy ellopom a Lili bárónőt és ezzel futásnak indultam. Az utca csendes és kihalt volt, és mivel aszfaltozott, gyorsan haladt rajta a babakocsi. Ildi unokám nem győzött utánam futni és lihegve kérdezte, hogy mama nem fáj a lábad? Nem. – válaszoltam. Egy kis mozgás nekem se árt, mostanáig ültünk. Háromnegyed órát sétáltam vele és közben énekeltem, hogy csendesen hull az őszi eső, amin azért nevettünk jókat, mert az eső még csak rendben volt, csak éppen nem őszi, hanem tavaszi szitált. Apróságokra nem adunk- mondtam. Lilike közben elaludt, így lassabbra fogtam a tempót. Felidéztük a régi szép időket és kifejezetten azt éreztem, hogy nem csak hogy idős nem vagyok, hanem egy kamaszlány veszett el bennem, akinek féktelen jókedve van.

Már rég hazahozott a fiam, mikor még mindig ott ült a mosoly az arcomon. Annak a kis tüneménynek a pihe-puha kis bőre, a csillogó-ragyogó szemei, a formás kicsi baba teste, alig tudtam betelni vele. (Sajnos nem lakunk közel egymáshoz.)

Egyébként nem csak én vagyok ilyen „bolondos”. Volt egy kolléganőm, akit soha nem láttam nemhogy nevetni, de még csak mosolyogni sem. Aztán nagymama lett. Rá se lehetett ismerni. Az hogy fiatalosabb lett, egy dolog, de örömtelivé vált. Nem győzött lelkendezni, hogy mit tud már a kicsi. Aztán ő vitte oviba, később iskolába is. A ballagásán kezében a nagy virágcsokorral, amit az unokájának hozott, húsz évet letagadhatott volna.

Azt szoktam mondani, hogy a gyermek örömbomba, berobban az életünkbe és megváltoztat mindent.

A fiatalokat is szeretem – mármint az unokáim – mert velük még lehet hülyéskedni, értik a tréfát, meg ugye az emlékek is sokat számítanak, amelyeket együtt éltünk át.

Van egy-két olyan saját korosztálybeli ismerősöm, akivel időnként annyit tudunk nevetni, hogy ha valaki látna bennünket azt gondolná, hogy na ezeknek sincs ki a négy kereke.

Ott érzem jól magam, ahol akár gyerek is lehetek, társasjátékozhatunk, viccelődhetünk, felszabadultak lehetünk.

A gyerekeket nem zavarja, ha valakinek nincs jó hangja és mégis hangosan énekel, ha várat épít, ha hintázik, bújócskázik, focizik, vagy abban versenyezik, hogy ki tudja többször pattintatni a labdát.

A fiú unokám kicsinek is komoly, okos, zárkózott gyermek volt – mivel középiskolás korában se nem ivott, se nem dohányzott, de még csak a drogot se próbálta ki, sőt bulikba se járt – kikezdték a fiúk. Egyébként jóképű fiatalember volt, gyereknek pedig kimondottan szép, szóval nem a külseje volt a gond, hanem, hogy kivonja magát a bandából. Pszichológus beszélt vele néhány alkalommal, hogyan tudja megvédeni magát. Ezen nagyon csodálkoztam, mert az én időmben azzal az egy, max. két gyerekkel beszélgettek el, aki renitens volt, de a menyem azt mondta, hogy most már ez másképp van. Mindenkit nem lehet megváltoztatni, de az az egy ember megtanulhatja, hogyan védheti meg magát. Megtanulta. Most se bulizós, nem iszik, nem dohányzik, nem drogozik, ahogy a felesége sem, akiben megtalálta a hasonmását. Boldogok együtt és mivel mindkettőnek szép nagy családja van, beérik velük. Nemsokára épül a házuk, – nem ők építik, társasházi lakásba fognak költözni – majd gyermeket terveznek. Így is lehet élni és örülni is lehet, hogy a mai fiatalok sem feltétlenül renitensek.

Gyereknek lenni jó, ne ássuk el a bennünk levő gyermeket, csak egy kicsit tegyük félre, amíg karót nyelt emberek között vagyunk. Merjünk egyedül is énekelni, akár főzés, teregetés közben is. Labdázhatunk és ugrókötelezhetünk is, ha még képesek vagyunk rá, ha nem, akkor nem, ezen már ne múljon.