Elfogult és személyes beszámoló egy spanyolországi útról

Kezdem a történetet Ádámnál-Évánál. Egy pár évvel ezelőtt megpróbáltam feleleveníteni francia nyelvtudásomat, mondván, hogy mit nekem, nyelvszakos vagyok, megtanultam már két nyelvet, franciából is eljutottam már, igaz, roppant felszínesen, valameddig, de csak nem fog nekem gondot okozni. Nagy pofával még a diákjaimmal is fogadást kötöttem, hogy hamarabb lesz nekem francia nyelvvizsgám, mint nekik angol. No, csúfos kudarcot vallottam.
A régi szép időkben nem okozott gondot a nyelvtanulás. Elolvastam az olvasmányt, na jó, néha kétszer is, figyeltem az órán, és megmaradt, ami megmaradt, tény, hogy nem kevés része, a többi meg majd előkerül, ha fontos, majd megjegyzem akkor. Ha nem, akkor most minek terheljem vele az agyam. De most nem így ment. Magoltam a szavakat, memorizáltam a nyelvtant, igéket ragoztam, zenét hallgattam, párbeszédeket gyártottam, tanultam. Nem ment. Épp a teljes kétségbeesés határán voltam, amikor, szerencsére, a munkahelyem beíratott valami továbbképzésre. Két év, vizsgákkal, szigorlatokkal, diplomamunkával. Nem mondom, hogy rajongtam az ötletért, de legalább nyugodt lélekkel mondhattam azt, hogy sajnos, nincs időm a franciára. Aztán egyszer csak valaki azt mondta, hogy indul egy heti kétszer egyórás spanyol nyelvtanfolyam, lenne-e kedvem csatlakozni. Volt.
Újult lelkesedéssel fogtam a szinte soha nem hallott nyelv gyötrésébe. Újra diák lettem. Némi együttérzéssel gondoltam saját diákjaimra, amikor a kezdő csoportba bementem. Már nem kérdeztem, még magamban sem, olyan türelmetlenül, hogy mit nem lehet ezen érteni. Főleg a magnót! Bár, némileg a magam, tanári mivoltom megerősítésére, igazolására, örömmel konstatáltam, hogy az eleinte összefolyó halandzsa lassanként tisztul. És ha figyel az ember, több szó kezd kiválni a masszából, értelmet ölt. Hja, kérem, figyelni kell. Azt nem mondom, hogy a régi tempóban „ragad” rám a nyelv, de ami a „korom” miatt lassabb, azt a nyelvtanári rutin kiegyenlíti. Igyekszem olyan diák lenni, amilyennek a sajátjaimat szeretném látni az órákon.
A nagy fába szeptemberben vágtam és valahol a második félév eleje – „civileknek” február – táján igazgatómnak itt most nem részletezett okok miatt eszébe jutott, hogy szeretnék-e Madridba menni. Nem kellett kétszer mondani. Különben is „utazásmániás” vagyok, és – ugyan nemrég nem kaptam az alkalmon, hogy egy háromnapos ott-tartózkodás miatt busszal elmenjek Londonig meg vissza, azért én elég sok helyre és sokféleképpen szívesen elutazom.
Madrid különösen a szívem csücske volt, mivel voltam is, meg nem is, és ez nekem nem elég. Sok-sok (éppen 24) évvel ezelőtt, a korábban „disszidált” apámmal találkoztam „Nyugat"-Németországban, és a barátaival együtt nekivágtunk Spanyolországnak. Már a lehetőség elképesztő volt, – ne felejtsük, 1981-et írtunk! – de némi céltudatossággal két dologra készültem fel: szeretném látni a Prado-t és átmennék hajóval Ibizára. Nagyon jól éreztem magam, sok gyönyörű helyet láttam, de ez a kettő kimaradt. Apám akkor azt hitte, egy kamaszos hevülettel elejtett megjegyzésem miatt, hogy az egész utazást elrontottnak éreztem, de ez nem igaz. Hatalmas élmény volt, de a hiányérzet az hiányérzet, és most, 40 évesen adta meg a sors, legalább az egyiket. Lehet, hogy így tudtam igazán értékelni és megyek én még Ibizára. Spanyolországról nem is beszélve.
A készülődés izgalmát némileg rontotta, hogy – elkerülendő az irigy megjegyzéseket – nem meséltem el szinte senkinek, hogy mire készülök. A spanyoltanáromnak végül kiböktem, és persze a családom is hallotta egy párszor, hogyan készülök arra, leteszteljem friss tudásomat. Nem mondom, a lányom, aki hasonló lelkesedéssel gyűri magába a nyelveket, „csak” még fiatal, és hamarabb kezdte, valamint nagyobb intenzitással mint én, kicsit nyűgösködött, hogy bezzeg ő két éve tanul latinul, és álmodni sem mer kreativitásról. Hiába beszél jól németül, hiába boldogul el az angollal, és hiába mondtam neki, hogy a latint nem is kommunikatív célból tanulja, azért a bosszankodás megmaradt.
A fiam bezzeg, mindenféle fenntartás nélkül, a maga 12 évének minden határozottságával közölte, hogy „Madridba mész? Toledóba nem mész? Ha mész, hozzál nekem toledói acélból kardot.” Hogyne. Mentem. Megnéztem a kardokat. Amire ő gondolt, az a havi fizetésem volt. Pedig milyen szépen mutatna szobája falán. Vettem helyette egy címert, meg egy tízcentis pengét. Ha autó lenne, matchbox-nak nevezném ezt a méretet. De ne szaladjunk előre.
Még az indulás előtti napon sem igazán akartam hinni a szerencsémnek. Eszembe jutott, hogy senki nem kérte el tőlem az útlevelem számát. Akkor hogyan vették meg a repülőjegyemet? Á, biztos kimegyek Ferihegyre és nem leszek benne a csoportban. Vagy nem is megy a csoport. Vagy már nincs is Ferihegy. De volt. És az eső sem tudta elvenni a kedvemet, és az sem keserített el, hogy órákkal hamarabb kint voltam, és rengeteget várhattam.
Akik nálam egy kicsit fiatalabbak, nem is tudják, milyen érzés kerített hatalmába, amikor az összefüggő felhőréteg elkezdett szakadozni, és a pilóta bemondta, hogy most az Alpokat látjuk, most az Azúr-part van alattunk, és hogy Madridban napsütés és 20 fok van. Valahol a gondolataimban kimondatlanul ott motoszkált a háromévenként kiutalt x dollár, a meghívólevél, a vízumokért való sorban állás, a 30 napos engedély, és a rettegés, amikor a 29. napon lekéstem a csatlakozást. A vonat nem várta meg a Csatorna hullámain bukdácsoló kompot, és közölték, hogy a következő vonat a világnak „azon tájára” csak 23 és fél óra múlva indul és nekem lejáróban volt vízumom, útlevelem. Jaj, ha elkések! Pedig azóta jártam már sok helyen.
A megérkezés után némi porszem került a gépezetbe, mert ugyan metró jár a repülőtér és a Sol között, ami mellett a szállodánk volt, de ki gondolta volna, hogy ez többszöri átszállást és az átszállásoknál aktív lépcsőzést jelent. Én bizony nem spóroltam a ruhákkal, amikor bepakoltam, mondván a repülő 20 kilóig mindent elvisz. Az igen, és a metrón sem kellett túlsúlyt fizetni. Legalább is nem készpénzben. Emberi erőben. De az biztos, hogy a hotel elhelyezkedése sok mindenért kárpótolt. És addigra már túl voltam életem első, valódi, mondhatnám autentikus, spanyol nyelvű párbeszédén. Az útlevél-ellenőrzésnél vágtam ki egy vidám „Buenos dias”-t, mire a válasz: Hola. Ezen egy kicsit meglepődtem, mert én a „szia” megfelelőjeként tanultam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez így is abszolút hivatalos. Csak egyúttal barátságos. Onnantól én is bőszen használtam. A visszakapott útlevelemet még szépen megköszöntem, „Gracias”, és elbúcsúztam, „Adios”, amit vissza is hallottam. Teljes volt a boldogság. Majd elmesélem a spanyoltanáromnak!
Innentől kezdve boldog boldogtalanon kipróbáltam a tudásomat. A recepciósnak mondtam a szobaszámot, sőt, kértem a főnökömtől némi protekciót, és az övéket is én kértem el. Némileg rontott a játékomon, hogy mind a három recepciós elég hamar megtanulta, hogy melyik szobában lakom és amint megjelentem a hallban, már nyúlt is a megfelelő kulcsért. Hja, nekik ez a munkájuk. Úgy döntöttem, azért is gyakorolok. A szobában, szerencsémre, csak egy pohár volt, pedig ketten voltunk. Nosza, mentem intézkedni. És ugyan próbálkoztak, hogy nem is jár több, de meggyőztem őket és kaptunk poharat. Indulás előtt felírtam a törülközőt, az ágyneműt, a ruhafogast a szótárfüzetembe, de ezek, sajnos, leltár szerint ott sorakoztak a helyükön.
A város fantasztikus. Az is igaz, hogy magyar ember nyáron ne menjen. Mi április végén voltunk, és ugyan állították, hogy az a 35 fok, amit Toledóban éreztünk, kivételesen meleg, de, gondolom, augusztusban az a kivétel, ha nem ennyi van. A tengerpartra, oda igen, de városba!
Az útnak szakmai része is volt, több iskolában jártunk, bebocsátást nyertünk az Oktatási Minisztériumba, a magániskolák szövetségébe és egy tanártovábbképző központba.
A spanyol oktatásnak sok előnye van a magyarral szemben, de azért akadnak általam kevésbé értékelt részek. Ami felszereltséget láttunk (fizika szertár, biológia labor, fodrász- és könyvkötőműhely, tornaterem, számítógép terem, számítógép terem és számítógép terem), az lenyűgöző. Bár, gondolom, nem a lepukkant részeket mutatták meg, mi sem azt szoktuk. Ha hozzánk vendég jön, mi is megmutatjuk a szép számmal működő gépeket, a vakok számára kifejlesztett négyjegyű függvénytáblát, a szerverünket, a karatésok által „összeütött” dicsőségtáblát, de a függönyökre igyekszünk nem felhívni a figyelmet.
Biztos van olyan gyerek, akinek jót tesz, ha hároméves korától 20-ig ugyanoda jár, és nincs törés az életében, engem mindig feldobott az új közösség, új barátok szerzésének lehetősége. Bár tudom, hogy a kis iskolák gazdaságilag kevésbé kifizetődőek, számomra, aki a bensőséges, családias hangulatú iskolák híve vagyok, az emberi léptékű közösségekben érzem jól magam, kicsit nyomasztóan hatott a 2800, mint tanulólétszám.
Biztosan igen szabványos, ha a kicsik a nagyoktól különzárt területen játszanak, tény, hogy a járólap gumiból kevésbé veszélyes, mint a salak, de azért az a rács, ami az óvódásokat elválasztotta a focipályától nekem félelmetesen hasonlított az állatkert némelyik ketrecére.
Azt, hogy melyik helyen hány angolul beszélőt tudtak kiállítani, nem vethetem a szemükre, velünk is tolmács utazott. De hogy miért kellett laptop és a legmodernebb kivetítő a sűrű tömött spanyol nyelvű szöveg megjelenítéséhez, nem értem. Biztos rengeteget dolgoztak vele az oktatási minisztérium megfelelő szakemberei, de egyetlen beúszó animáció sem került elő, ami miatt más lett volna a gép használata, mint egy sima írásvetítő.
Irigylésre méltó a számítógépek és számítógéptermek sora, amit láttunk. Az elsőben még elismerően néztük a megemelt padlót, ami alá a vezetékeket elrejtették. Mennyivel szebb, mint a padok mögött húzódó kötegek, és mennyivel praktikusabb a szerelés, mint az álmennyezet megbontása. A másodikban még feltűntek a polcon szerényen meghúzódó muzeális telefonok, a harmadikban illendően megnéztük a gyerekek által készített grafikákat, a negyedikben már csak az tűnt fel, hogy megint egy számítógépterem. Némi változatosságot jelentettek a számítógépeket felváltó esztergapadok és marógépek, és kaján vigyorral vettük észre, hogy tolmácsunk otthon érzi magát, mint műszaki ember, hatalmas lelkesedéssel beszélt a gépekről, néha többet is mondott, mint ami elhangzott. Nekem nagyon szimpatikus, ha valaki ennyire szereti a szakmáját, mint ahogy a fizikatanár is szent őrülettel a szemében mutogatta a kísérleteket a szertárban, de már kissé elcsigázottnak éreztem magam.
Már hallom is a kollégáim hangját, hogy egy könnycseppet kénytelenek elmorzsolni szemük sarkából, annyira sajnálnak engem, hogy míg ők otthon helyettesítették azt az elenyésző számú órámat, én ilyen tortúrákon estem át. No nem, panaszkodni nem akarok, szívesen megnézném az összes számítógéptermet Barcelonában, Sevillában, Cordobában, és bár görögül, olaszul nem tanulok, ha jól belegondolok egy darab esztergagépet nem láttam még Athénban. Rómában meg még nem is jártam.