Egy falevél hullik árván.
Valahol távol egy harang zeng,
Hallkan, ahogy az esőcsepp pereg
Le az arcomon, könnyem mellett.
Elfútta időnket hej az öreg szél,
Megrótta arcunkat a sok bánatos év.
Csontjainkban megpihen a sok sok poros emlék,
Mely az hamuból lett, miből a gondolat levék'.
Halkan suhan alant a vöröslő levél.
Kecsesen száll alá az alkonyi fény.
Utoljára még hosszú felhők alatt,
Visszakacsint reám a vöröslő nap.
Fekete az északi égbolt,
Szürkül már a csendes horizont.
Éjszakára eső közeleg,
Csupasz csontú lábam, a földben didereg.
Felettem áll az a gyönyörű gesztenye,
Apró, barna szemeket hullajt kövemre.
Hideg esti szelek csipkézik a törzsét,
De itt a domb alatt nem érik gyökerét.
Elfútta indőnket hej az öreg szél,
Ki már régen elmúlt, az már nem remél.
Én azért még álmodok egy utolsót magamban,
Felettem a földben egy mag még kihajthat.