Első levelem a fegyházba…

„Még emlékszem mikor először megláttalak! Kellemetlen egy szituáció volt annyi szent! Na persze a kellemetlen helyzetet sajnos neked kellett átélned. Emlékszel? Tudom, hogy emlékszel, csak jelen állapotodban nem vagy képes válaszolni. Tudom, hiszen már annyiszor átbeszéltük.
Istenem, de régen is volt!
Az első nem éppen barátságos találkozásunkat követően, talán két-három évig sem futottunk össze. Ám az évek múlásával, valahogy mégis úgy alakult, hogy ismét találkoztunk! Te is odajöttél dolgozni ahol én dolgoztam. Munkatársak lettünk. Éveket dolgoztunk együtt. Sok hülyeségen mentünk keresztül ketten. Tény hogy idő kellett ahhoz, hogy te és én igazán jó barátok legyünk, de te, ki vártad. Talán te voltál az egyetlen ember, aki majd szétszakadt, illetve megszakadt annak érdekében, hogy barátok legyünk. Már nem emlékszem mikor, kezdtem törődni veled. Érdekelni, mi van veled, hogy hogyan vagy stb…
Hiszen aki ismer, az tudja, csak azokkal törődök és foglalkozom, akiket valami ok miatt fontosnak tartok. S te egy ilyen alak lettél.
Fontos voltál, hiszen a bizalmasom és egyben a barátom is lettél. Akit a bizalmamban fogadok, azok lesznek egyedül a barátaim. Rajtad kívül csak 5 olyan ember van, akit a bizalmamba fogadtam olyan magas szinten, mint téged!

Számomra a barátság egy kapcsolat! Amit ápolni és gondozni kell ahhoz, hogy az öröklétű, szép, és egészséges legyen, illetve maradjon.

Emlékszem, amikor munka után órákon át beszélgettünk. Igyekeztelek átalakítani illetve segíteni neked! Tény és való, hogy nem mindig volt ez egyből látható!(mármint a segítő szándék) De rögös út visz a cél felé. Folyamatosan okítottalak. Igyekeztem valami olyat adni magamból neked, ami értékes! S úgy érzem sikerült.
Mindig azt hittem csak én tanítok neked dolgokat! TÉVEDTEM! S ezt akkor vettem észre, amikor elveszítettelek. Mármint a fizikai lényeddel történő kontaktot.(Hiszen te most is vagy és élsz! S persze most is a barátom vagy!)
Te voltál az, aki felnézett rám, aki olyan akart lenni, mint én! S ez rettentő mód motivált engem. S ezért is igyekeztem folyamatosan fejleszteni magam. A belém vetett hited vitt előre mindig!
Akkor, amikor megtörtént a baj és te egy időre elszakadtál tőlem.(hosszú időre), összeomlott minden! Hetek kellettek ahhoz,hogy összeszedjem magam és újra ember legyek.
De nem voltam képes újra ugyan az lenni. Egyszerűen nem ment! Az a régi Pityu meghalt azon a júniusi napon. S már nem is lesz és nem is tudok olyan lenni, mint régen!
Tudom, hogy hibáztam! Tudom jobban kellett volna figyelnem rád! De nem tudtam, mert te nem is akartál figyelni magadra. Miért nem szóltál? Miért fordítottál hátat nekem? Miért nem bíztál meg bennem? Miért, miért?
Hiszen annyi más nagy titkot rám mertél bízni, ezt miért nem? Miért nem szóltál előtte! Tudtam volna segíteni. Biztos! Érzem, tudom!
Csak a miértek maradtak meg nekem utánad! Azok a fránya miértek emésztenek engem az óta is! Fáj, hogy nem vagy itt. Elvesztettem egy olyan embert, aki számomra fontos! Hiányzol!
Persze ugyan úgy a barátom vagy! Hiába választ minket el rács, fal és fegyverek! Kitartok melletted, ha te kitartasz mellettem! Hiszem, hogy képes vagy majd újra és új életet kezdeni! S majd ha eljön az a nap én ott foglak várni a kapuba és segítek! Hidd el nekem, ez így lesz! Ha fizikai mivoltomba már nem léteznék, akkor is segíteni fogok! Hiszen ismersz, én mindig mindent eltervezek, s ha kell tűzőn és vízen keresztül is, de ÁTVISZEM